Bob Dylan - Erős és érvényes

„Tényleg azt hittem, hamarosan találkozom Elvisszel” - mormogta Bob Dylan 1997-ben egy komoly szívizomgyulladásból felépülve, a kórházból kifelé. És ezt követően az akkor már régóta mindenki által leírt nemzedéki bálvány valósággal újjászületett. Előbb megjelentette élete egyik legjobb lemezét (Time Out Of Mind), majd nagyszabású világkörüli turnéra indult, négy év alatt több mint ötszáz koncertet adott, még a Newsweek borítójára is felkerült. S azóta változatlanul ott áll a reflektorfényben, igaz, többnyire emlékeivel: többek között Martin Scorsese készített róla nagy lélegzetű portré-, illetve dokumentumfilmet (No Direction Home), illetve nekiállt megírni háromkötetes önéletrajzi regényét (Chronicle), melynek első része tavaly karácsonyra magyarul szintén megjelent. Most pedig itt az új album, mellyel újfent meggyőz minket, hogy a popszakmában hatvanöt évesen is lehet erős és érvényes produkciót letenni. S harminc év után ismét a Billboard Top 200-as albumlistájának első helyén kezdeni.

alt

Persze a régi rajongók mindig is a negyven évvel ezelőtti önmagát keresik benne, amikor nagyobb hatással volt nemzedékére, mint korának bármely politikusa. Dalai mozgósító erejű himnuszok voltak, bennük egy egész korosztály érzéseit, gondolatait sikerült megfogalmaznia. Dylan jó folkénekeshez méltóan akkor megérezte, mi van a levegőben. Tudta, hogy nem érzelgősségre és romantikára, hanem konkrét és társadalomkritikus dalszövegekre van szükség.

„Olyan dalokat, mint a Masters Of War könnyű volt írni. Ezrek és ezrek akartak ilyen típusú dalokat hallani. Ezért írtam őket. Hiszen állandóan koncerteztem, és tudtam, mi az, amit a közönség akar” - nyilatkozta erről később. Többek között ezért is volt ideális nemzedék szószólónak. Afféle modern bárd volt, énekmondó, aki költőként és zeneszerzőként is kiemelkedett a társai közül. Szerzeményei kordokumentumok, énekelt vallomások, üzenetek és helyzetelemzések voltak, amelyek fokozatosan összefüggő ideológiává, tömegeket befolyásoló eszmerendszerré váltak. Nem véletlenül nevezték később a rock Rimbaud-jának. A hatvanas évtized közepéig dalaiból, nagylemezeiről mindig kiolvasható volt az USA társadalmának politikai, szociális helyzete, a fiatalság kollektivitásra törekvő érzés- és gondolatvilága.

Aztán, amikor 1965-ös angliai turnéján meghallotta a korábban általa is énekelt House Of The Rising Sun-t az Animals előadásában, rájött, hogy váltani kell. A legközelebbi Newport Folk Festiválon a Butterfield Blues Band tagokkal lépett színpadra és bedugta a gitárját - mindenki megrökönyödésére. Közben Mr. Tambourine Man című dalát a folk-popot játszó Byrds is sikerre vette, így Dylan végképp az elektromos gitár mellett döntött. Remek albumok (Bringing It All Back Home, Highway 61 Revisited, Blonde On Blonde) egész sorát jelentette meg, majd 1966 őszén súlyos motorbalesetet szenvedett, s egy évre visszahúzódott woodstocki házába. Visszatérése után halkabb, hagyományosabb hangnemet ütött meg.

Az 1967-ben megjelent John Wesley Harding után a country felé fordul (Nashville Skyline), majd a következő tíz évben - az 1975-ös Blood On The Tracks-et leszámítva - rajongókat és a kritikusokat egyaránt zavarba hozó, életművéhez méltatlan, ötlettelen lemezekkel rukkolt elő. A nyolcvanas évtized sem volt az övé: továbbra is érdektelen korongok (mínusz Empire Burlesque), felejthető, néha botrányosan gyenge fellépések sora, plusz egy hervatag film (Hearts Of Fire). A kilencvenes évek első felében is inkább csak a kiadatlan és ritka felvételeiből válogatott Bootleg Series sorozat okozott körülötte némi izgalmat, no meg az egykori fényüket kereső és Traveling Willburys néven haknizó popsztárokhoz (George Harrison, Jeff Lynne, Tom Petty, Roy Orbison) való csatlakozása hozta vissza számára némiképp a közönségsikert. Amúgy ideje nagy részét jellemző módon ekkoriban a festészetnek szentelte.

Aztán jött a már emlegetett 1997-es újjászületés, melynek elsődleges hozadéka mégiscsak három nagylemez. Az 1997-es Time Out Of Mind-ot inkább a melankólia, a csalódottság, az elmúlás szele jellemezte, a 2001-es Love & Theft-et viszont éppen a lazaság, az életöröm, a felszabadultság. A legfrissebb Modern Time pedig nagyjából valahol a kettő között.

Stilárisan eléggé sokszínű az album. Dylan szívesen merít Amerika szónikus hagyományaiból: nyers blues és érzelmes ballada, lendületes rhythm & blues és könnyed country egyaránt megtalálható rajta. Szinte minden dalban idéz - zenében, szövegben - innen-onnan, a huszadik század elején alkotó W. C. Handytől és Robert Johnsontól éppúgy, mint az ötvenes évek chicagói bluesszínterének fekete nagyságától, Muddy Waterstól (tőle azért olyan mértékben, hogy társszerzőnek igazán feltüntethette volna). Mint a korong címe is mutatja, a Modern Times a mai furcsa, Dylan és generációja számára idegen Amerikára reflektál, sok iróniával és humorral. A kétkedők viszont e dalokból kellő erőt és hitet meríthetnek.

-----------------

Kapcsolódó anyagok:

Elvis még várhat rá (Dylan 70) >> - cikk, 2011. május

Bob Dylan - Erős és érvényes >> - cikk, 2006. október

Dylan és a folk elektronizálása >> - cikk, 2005. június

 

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016
 
Ez a weboldal kizárólag a technikai működéshez használ cookie-t, a jobb felhasználói élmény érdekében. Honlapunk használatával Ön elfogadja, hogy cookie-t helyezhessünk el az Ön által éppen használt digitális eszközén.
Elfogadom Nem fogadom el