Amikor 2001 őszén, 67 évesen, kilenc évnyi hallgatás (buddhista meditáció) után új lemezzel jelentkezett, Leonard Cohen mintha újjászületett volna. Egy mélyen depressziós időszakot követően állt neki ismét dalokat írni, nem kapkodva, csak olyan tempóban, ahogy kikívánkozott, majd azokat ugyanilyen körültekintéssel öntötte formába a multi-instrumentalista Sharon Robinsonnal karöltve.

Ten New Song (Tíz új dal) - ez lett az album címe, és ugyanilyen egyszerű és lényegre törő lett hozzá a zene. A Cohentől megszokott visszafogott, melankolikus, érzelmekkel telt dallamok voltak hallhatók rajta, hozzájuk jól megforgatott szavak, költői mélységű szövegek. Miként akkor írtam róla: egyenes ívek, semmi váratlan fordulat, végig azonos hangulatban, egy vonalon mozgó dalok, minimális - sajnos sokszor igen szintetikus - zenei háttér. És ha a mai felpörgött, túlhajszolt világban ezt a rendkívül lelassult, már-már bágyasztó tempót csak kevesen is tudják felvenni, az a tíz dal mégiscsak szép, meghitt, őszinte, vagy legalábbis annak tökéletes illúzióját keltő volt.

Azóta eltelt három év és itt a folytatás -Dear Heather (Sony) -, melyre mindez már csak részben igaz. Ráadásul azzal, hogy Cohen időközben betöltötte a hetedik x-et, óhatatlanul változott a kontextus is: az újrakezdés mámorát inkább az emlékezés, a zenei és szerelmi életút felelevenítésének igénye váltotta fel.
Persze nem elsősorban az, ami a lexikonokból fellapozható - az inkább csak amolyan kötelező tiszteletkör egy ebben az életkorban született lemez esetében.  Hogy a huszonévesen írói-költői babérokra törő, Elvisnél egy évvel öregebb Cohen csak meglepően későn, krisztusi korban, harminchárom évesen (1967-ben) adta ki első nagylemezét, akkor, amikor már régen a nála majd egy évtizeddel fiatalabbakból álló Beatles és Rolling Stones uralta a zenei életet. Akkor is csak mások (főként Suzanne című korai dalát a repertoárjára felvevő Judy Collins) ösztökélésére lépett a reflektorfénybe, igaz, aztán jó darabig ott is ragadt. A hetvenes évek végén kiadott lemezei, mindenekelőtt az 1977-es Death Of A Ladies' Man zárták le első, csillogásban és keserűségben vegyes korszakát, ettől kezdve  már csak kétszer tért komolyabban vissza: 1988-ban az I'm Your Mannel és 2001-ben a már említett Ten New Songsszal.

Leonard Cohenről tehát nem állítható, hogy nagyon bőbeszédű fajta, az elmúlt 37 évben a Dear Heather még csak a tizenkettedik stúdióalbuma. A korongot a kétszáz éve élt mentora, Lord Byron egyik számára igen kedves versének (Go No More A-Roving) megzenésítésével nyitja és egy quebeci népdal (The Faith) újraértelmezésével zárja, a végére bónuszként odabiggyesztve a híres country-dal, a Tennessee Waltz 1985-ben általa előadott koncertváltozatát.

Közéjük pedig betette tíz, főként saját házi stúdióban rögzített új dalát, melyeket főként az elmúlt években a földi létből távozó barátaira és egykori támogatóira emlékezik, többek között a rhythm & blues énekes Carl Andersonra, A. M. Klein íróra és Jack McClellardra, az ismert kanadai könyvkiadóra, aki anno első lépéseit egyengette. No és persze nem maradhatnak ki a hölgyek sem: az egykori híres amorózó a Because Of című dalban vall saját szexepiljéről: "Néhány dal miatt, melyben a titkaikról beszéltem, a nők öreg koromra kivételesen kedvesen hozzám." Mindezt azon a bizonyos, senki máséhoz nem hasonlítható, női szíveket delejező mély orgánumán előadva.

A fő mozgatórugó tehát alapvetően nem az újrakezdés, hanem az emlékezés, az ezzel járó gyakori rezignáltsággal és melankóliával, a Dear Heather mégsem monoton, egyetlen hangulati szálra felfűzött anyag. Igaz, a legtöbb esetben nem éri el Cohen legjobb munkáinak színvonalát, de ennél fontosabb: még az is, akitől (beleértve e sorok íróját) amúgy távol áll ez az édes-bús, szentimentalizmusba hajló coheni világ, az is meglepően sok erőt, szépséget és hitet találhat időnként ezekben a dalokban.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Érzelmes öregfiúk >> - kritika, 2001. december