Márciusban David Gilmour is belépett a hatvanasok klubjába, s hogy magának és rajongóinak mindezt emlékezetessé tegye, kiadott egy szólólemezt. Az ünnep jelentőségét emeli, hogy meglehetősen ritkán tesz ilyen: legutóbb huszonkét éve volt erre példa. A most megjelent On An Island pedig még csak a harmadik a sorban.

Az egykori cambridge-i diák persze sosem volt az a magamutogató fajta. Miközben barátja, a januárban szintén a hatvanon túllépett Syd Barrett egy Pink Floyd nevű zenekar élén a londoni pszichedelikus színtér egyre meghatározóbb együttesévé nőtte ki magát, Gilmour Flowers, majd Bullitt nevű bandájával Spanyolországban és Franciaországban klubturnézgatott. Aztán amikor a pszichedelikus irányzat legeredetibb figurájaként számon tartott Barrett egyre mélyebbre ereszkedett a kábítószerek birodalmában, és lassan teljesen elveszítette a kapcsolatát a valósággal, Gilmour egyre többször segítette ki koncerteken és a stúdióban a Pink Floydot. Majd 1968 áprilisában, az A Saucerful of Secrets lemezfelvételei közben végképp átvette barátja helyét a zenekarban.

A Pink Floyd az 1969-es dupla Ummagummával aztán végképp lezárta első, pszichedelikus korszakát, s Roger Waters vezetésével megindult a nagyobb lélegzetű, többtételes, atmoszférikusabb komponálás és a világhírnév felé. A történet onnantól közismert.

David Gilmour az elmúlt negyven évben mindössze kétszer gondolta úgy, hogy átmenetileg ki kellene lépnie a zenekari keretek közül. Először 1978-ban, a Pink Floyd egyik legelvontabb lemeze, az Animals idején jelentkezett szólólemezzel (címe szimplán: David Gilmour), majd 1984-ben, zenekarának mély válsága idején (About The Face) vélte úgy, hogy önállóan is érdemes megszólalnia. Komoly meglepetést és csalódást egyik koronggal sem okozott.

Az azóta eltelt huszonkét évben Gilmour – a kilencvenes évek közepéig aktív Pink Floyd mellett – önálló törekvések helyett inkább a zenésztársaknak, barátoknak segített. Muzsikusként vagy producerként többek között Paul McCartney, Elton John, Pete Townshend, Robert Wyatt, Bryan Ferry, Roy Harper és a Supertramp produkcióiban vett részt. Aztán tavaly júliusban, a nagyszabású londoni Live 8 koncerten – 10 évvel az utolsó Floyd-turné, és 24 évvel az utolsó Waters-szel közös fellépés után – a Pink Floyd ismét a reflektorfénybe került.

Bár Gilmour ekkoriban már elkezdett dolgozni új albumán az Astoria nevű hajóján kialakított stúdiójában, a Live 8 pozitív visszhangja – no meg a közelgő hatvanadik születésnap – további ösztönzést adott annak befejezésére. Ennek elkészültében remek muzsikusok sora segítette. S a lemez pontosan úgy indul, ahogy az ember várja: atmoszférikus zajokkal, zörejekkel, majd megszólal Gilmour összetévesztetlen hangú gitárja. Nyugodt, lebegős, sehova sem sietős dalok váltják egymást, melyek stilárisan sokfélék (a countrytól a könnyedebb jazzig hallhatunk behatásokat), hangulatukban mégis nagyjából ugyanolyan ősziesek, merengésre alkalmasak.