Többszörösen hátrányos helyzetűek, nem elég, hogy vidékiek, alapvetően instrumentális zenét is játszanak, és hát ők sem próféták a saját hazájukban. Miközben külföldön a Persona Non Grata már évek óta az egyik legexportképesebb magyar klubzenekar.

Szigetvár nem éppen pezsgő zenei életéről híres, a baráti társaságból a rendszerváltás idején alakult zenekar tagjai ráadásul anno minimális zenei tudással vágtak bele ebbe a kalandba. Az egykori háromfős mag körül az évek során többen is megfordultak, a jelenlegi ötfős felállás - Balogh (dob), Béla (harsona, trombita), Gizi (basszus), René (gitár, ének), valamint Balage (fények, menedzser) - a kilencvenes évek második felére alakult ki. Nevük eredete még a kezdetekre nyúlik vissza, a vár pincéjében próbáló fiatalok zajongásait a helyi, csöndet preferáló populáció nem túlzottan tolerálta, ezért lett a nevük hát Persona Non Grata, azaz Nemkívánatos Személy.

Nem mondhatni, hogy nagyon kapkodtak volna az első publikációval, első kazettájuk, a hírek szerint hamarosan CD-n is elérhető Tibicsoki csak 1997-ben jelent meg a Bahia melleti legfontosabb hazai underground kiadónál, a Trottel Recordsnál. Nyolc szám, közel harminc perc terjedelemben, kellően punkos, anarchikus zenei világ, a mai produkciójukat figyelembe véve inkább csak dokumentumértékű anyag. Akárcsak az egy évvel későbbi, ismét szűk félórányira sikeredett Takarmány, ahol a változatlan zajzenei környezetben már felbukkannak a később erőteljessé váló "jazzcore", ska, dub és elektronikus elemek. Ezzel az anyaggal bejárták szinte egész Európát, Lengyelországtól Franciaországig, Hollandiától Horvátországig, idehaza, mondanom sem kell, néhány koncertre futotta csak.

Az igazi elismerést a 2000-es System of Logic hozta meg számukra, ez már - miként egyik kritikusuk írta - "erőteljes, a tánczenével kacérkodó, humoros muzsika", vagy ahogy ők fogalmazták, tekerős balkáni dub, nagyfokú lendülettel és stíluskeveredéssel. A kevesebb több elv alapján ismét csak négy szám található rajta, abból is az egyik remix, de ez a szűkszavúság és lényegre törő hozzáállás kétségkívül szimpatikus, ettől is lett talán annyira feszes ez az anyag. Az sem véletlen, hogy a megjelenés időpontjában éppen Franciaországban klubturnéztak.

A legutóbbi erőfeszítés, a Pisti azonban az idei Sziget Fesztiválra lett időzítve, még ha nem csak ezzel az anyaggal arattak ott zajos sikert. Ismét következetesek önmagukhoz, ismét csak öt dal (ezúttal 35 perc) került a korongra, ebből ismét egy remix. A lemeznyitó tizenegy perces George Stoned Theme-be azonban minden benne van, ami a Persona Non Grata lényege: erőteljes, lüktető, helyenként jócskán megbolondított basszusalap, rá szellős-lebegős fúvós futamok, és nem túl tolakodó, de adekvát gitárjátékkal. A fennmaradó bő húsz perc zeneileg további színeket hoz, plusz szüntelen, zömmel üdítő zenei váltásokat, és az alapvetően instrumentális zenében időnként felbukkan egy-egy énekbetét, ez azonban nem minden esetben emeli az összhatást. Ha pedig valaki lemaradt korábbi munkáik valamelyikéről, esetleg a teljes eddigi életműről, az ezzel a mini-nagylemezzel mindent bepótolhat, az összes eddigi felvételül ugyanis ott feszít rajta mp3 formátumban.