Britpop, mondják élből rájuk, pedig e stíluscímke - mint minden zenei kategória, ez is kereskedelmi és/vagy média-szülemény - önmagában nem sok fogódzót ad. Az Amber Smith nevű zenekarhoz közelíteni azonban másként nehézkes. Az új keletű, intelligensnek mondott, gitárcentrikus brit popzene hazai követői (felvállalói) ők, a leginkább a Radiohead, a Travis, a Suede és a Coldplay jegyezte nyomvonalról. Odakinn ez ma már-már a fősodor, idehaza viszont meglehetősen periferikus zenei ér, ki tudja miért, tán mert ilyen a magyar vér.

Az attraktív papírborítóba csomagolt bemutatkozó lemeznek már a címe (Nincs szükség ránk) is ezt sugallja, azt a keserű tapasztalatot, amit a különböző honi kiadóknál és rádióknál kilincselés közben szereztek. Hiába nyertek tehetségkutató versenyt, hiába léptek fel például a tavalyi Szigeten sikerrel, hiába csendült fel decemberben muzsikájuk még a Barátok közt című magyar szappanoperában is, pénzt és/vagy fantáziát a hazai popbizniszben senki sem lát bennük. Talán azért sem, mert idehaza amolyan középutasnak számítanak, a nagy kiadók számára ez a muzsika túlontúl "alternatív", a függetlenek számára pedig mainstream-közeli. Így aztán marad a magánkiadás és az önmenedzselés, rosszabb esetben az ország sürgős elhagyása.

Poniklo Imre dalszerző-gitáros-énekes (26) korábban már ez utóbbival is próbálkozott, tavaly tavasszal Berlinben azonban csak kedvező légkört talált, munkát, megélhetést nem. Kapcsolat viszont lett: ha minden jól megy, egy kis független német kiadó, a Firestation Tower Records egy négyszámos EP-t (CD-maxit) néhány hónapon belül megjelentet tőlük, valamint szerepelhetnek egy válogatáslemezen. Addig is új dalok, új bulik, új remények, a berlini kudarcot követően talán London lehet az újabb úti cél. Hogy itthon e fronton bármi változna, annak esélye szerintük (is) minimális.

Az Amber Smith ("borostyánkő-kovács") tulajdonképpen egyszemélyes projekt, egy álnév, amely mögött Poniklo Imre elbújhat. (Pech, csak később derült ki számára: pontosan ugyanezen a néven fut egy amerikai szoftpornósztár is.) Ő a mindenes, a zeneszerző, a szövegíró, a frontember, a píáros, a kiadó és a menedzser egyszemélyben, a többieket viszont többnek tartja, mint egyszerű session-zenészek. Senkit nem köt magához, de ha más irányú tevékenységükkel összeegyeztethető, játszanak vele élőben vagy a stúdióban, interaktívan segítsenek neki dallá formálni a dallamokat.

Az eredmény: hamisítatlan poplemez, van benne ötlet, van benne gondolat, nem csak szórakoztat, szólni is akar valamiről. Nem mondom, hogy kiforrott produkció, de értem a türelmetlenséget, a megmérettetési és dokumentációs vágyat, azt, hogy egy év múlva egyáltalán nem biztos, hogy ugyanezt játszanák. Jól szólnak a dalok, jók a gitárbetétek, a helyenként súlytalan énekhang talán az egyetlen, amin nehéz túltenni magam. De értem, elfogadom, Poniklo Imre szövegei annyira személyes hangvételűek, hogy más saját szájából nem lennének hitelesek.