Negyed százada vannak együtt, nagyjából így hárman, azóta képviselik ugyanazt: mind a mai napig ők Közép-Európa egyetlen, klasszikus indiai zenét játszó együttese. Kozma András (szitár), Szalai Péter (tablá) és Molnár András (tanpurá) április 29-én este a Vigadóban ünnepel, előttük a hazánkban élő tehetséges indiai táncművésznő, Tilottama Puri lép fel.

Az indiai klasszikus zenét a világ utolsó nagy élő zenei nyelveként tartja számon a zenetudomány. Az európai klasszikus zenében utoljára a barokk volt ilyen, bár azóta sok szép zene született itt, élő nyelvként mégis az volt az utolsó korszak. Mikor Bach megírt egy fúgát, se a balkéz szólamokat, sem a lábbasszust nem írta le hozzá - ezt később mások tették meg helyette -, mert akkoriban minden zenész tudta, hogy ott mit kell játszani. Azaz közös zenei nyelvet beszéltek.

- Az európai csodálatos zenekultúra, de a mi szemszögünkből nézve muzeális tárgy - fogalmazta meg egy évvel ezelőtt Kozma András. - Ott áll a múzeum márvánnyal kirakott kupolatermének közepén, piros korláttal elkerítve, felülről megfelelő szögből megvilágítva. Odamehetünk hozzá, megcsodáljuk, átérezzük, elolvassuk róla a tudni valókat, de nem érinthetjük meg. Az indiai zene viszont él, és benne - ez nagyon lényeges - a mai napig nem vált szét a zeneszerző és az előadóművész.

Van erre egy régi mondás: az indiai és az európai zenész kimegy a sivatagba a naplementében gyönyörködni. Az európai kétségbeesetten próbál különböző variációkat, kísérletezik innen, közelít onnan, majd mindezt igyekszik a kottapapírra is megörökíteni. Az indiai meg egyszerűen előveszi a fuvoláját és elkezd játszani.

A klasszikus indiai zene alapja a rága, ami nem a nyugati értelemben vett mű, ahogy Kozma András fogalmazta, inkább zenei lehetőség. A hagyomány alakítja ki a szerkezetét, erre épülnek rá bizonyos dallamok, dallamfordulatok, díszítmények. A sokféle variációból idővel kiválasztódik a legmegfelelőbb, a legtökéletesebb, majdnem olyanná válik, mint egy európai értelmű mű, csak nem veszíti el a belső szabadságát. Minden zenésznek eszébe juthat újabb változat, amelyet játszani kezd, és ha a zenészközvélemény elfogadja, akkor az tovább él. Olyanná válik mint mondjuk a jazzben a standard.

A Calcutta Triónak az elmúlt huszonöt évben összesen négy lemeze jelent meg. A konzervzene ugyanis nem különösebben érdekli őket. Bár egy rága belső tartalma mindig ugyanaz marad, de mégis mindenki minden alkalommal másként játssza. Ha ezt az ember rögzíti, azzal - Kozma szavaival - a zene belső értelemben meghal. Ugyanakkor azért sem fontos, hogy lemezeket sorozatban adjanak ki, mert úgy érzik, hogy azok a mestereik hangfelvételeinél nagy valószínűséggel úgysem lennének jobbak. Amíg a mester él, addig a folyamatos tanulás, a fejlődés a fontos. Mint minden "valódi" muzsikus, ők is abban lelik örömet, hogy kiülnek a színpadra és játszanak. Hogy Budapesten vagy Bostonban, hogy ötven vagy ötezer embernek, az másodlagos tényező.

Kozma András Ravi Shankar egyetlen európai tanítványa, és az elmúlt két évtized közel felét Indiában töltötte. A Calcutta Trióval meglehetősen sokat játszanak külföldön, Indiában szinte minden évben. Mivel ez nem népzene, tehát nem egy szűk értelemben vett, geográfiailag behatárolt etnikum tradícióján alapszik, az ottaniaknak egyáltalán nem lepi meg, ha zenekultúrájukat egy fehér ember szólaltatja meg. Kozma András vagy Szalai Péter évtizedek óta ebben élnek, nekik ez az anyanyelvük. Egy indiai szemében csak az a fontos, hogy mennyire tanulták meg ezt a tradíciót, mennyire tudják előadni, és mennyi saját invenciójuk, tehetségük van. Az elmúlt huszonöt év sikerei, az, hogy a Calcutta Trió régóta műfajának egyik legjelentősebb, legismertebb formációja, tulajdonképpen választ ad erre a kérdésre.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Kozma András - Nen tagadjuk fizikai valónk >> - interjú, 2000. március