Bálint Eszter - A személyesség diszkrét bája

Egy mosoly, egy gesztus, egy zavart mozdulat. Visszafogott, de bájos köszönés, hegedű a vállhoz, aztán határozottan kezdés. Nyers, mégis nőies vonókezelés, hozzá minimál rockzenekari felállás, gitár-basszus-dob. Ami ezután jön, jobbára épkézláb underground popdalok sora, több mint egy óra sodródás-zsongás-lebegés.

alt

Pedig nem a legjobb pillanatban kezdődött Bálint Eszter hazai debütálása, a győri zsinagógában James Blood Ulmer húzós-hergelős, a jelenségszerű énekesnő jóvoltából a férfiúi libidóra is erős hatású bulija után az ő kissé decens, intim, melankolikus dalai nehezen találtak utat a hallgatósághoz. Legalábbis annak nagyobb részéhez, a koncert után többen ugyanis szabályosan lerohanták, a magával hozott CD-k gyakorlatilag pillanatok alatt elkeltek.

Aki ismeri, persze nem ezt az oldalát ismeri, sokkal inkább vékony, sápadt, időtlen arcát és alakját - Jim Jarmusch mára legendássá nemesedett első filmjében (Florida, a paradicsom, 1984) ő játszotta a főszerepet. Igazi művészcsalád sarja, a nagypapa festő (Bálint Endre), a papa irodalmár, színházi ember (Bálint István), Eszter mégis a filmvásznon debütált. Magyarországon született, de Manhattan felhőkarcolói között nőtt fel, nem is érzi, hogy ide tartozna, ő már a dalszövegeit is csak angolul tudja írni. Kamasz és kora felnőttkora alapvetően a Squat Színház és az underground film világában telt el, aztán nem bírta tovább New Yorkot, ahogy fogalmazta, érezte, rázárul a város, ezért a kilencvenes évek elején Los Angeles-be menekült. Négy éve költözött vissza, négy éve ír saját dalokat, lép fel muzsikusként nyilvánosan. Zenészi tevékenységét eddig egyetlen lemez (Flicker - Scratchie Records, 1999) dokumentálja.

Pedig a muzsika gyerekkora óta elkíséri, valamilyen formában mindig tetten érhető az életében. Klasszikus zenét tanult, de a hagyományos hegedűjáték és a zeneelmélet sosem érdekelte annyira, hogy feltegye rá az életét. Esténként a papa színházából átalakított bárban inkább dj-ként szórakoztatja a helyi művészelitet. Később színházi darabok zenei rendezője lett, Los Angelesben Pascal Humberttel (ma a Sixteen Horsepower basszusgitárosa) alapított zenekart (Rex Voto), de egy filmhez (The Woman in the Moon) írt háromszámos demónál tovább nem jutottak. Csak amikor visszatért New Yorkba, akkor kezdte komolyan venni zenei önmagát, formálni a saját hangját, írni a saját dalokat. Időbe telt, mire megtalálta azokat a muzsikusokat, akik kevés képesek megszólaltatni a fejében meglévő dallamokat, de mára viszonylag stabil a csapat: Chris Cochrane (gitár), Sebastian Steinberg (basszus) és Sim Cain (dob).

Nehéz persze ezeket a zenészeket együtt tartani, Eszter megélhetést nem tud nekik nyújtani, ezért mindenki játszik sokfelé, Cain a Rollins Bandben és az Elliott Sharpban, Steinberg a Soul Coughinben, Cochrane a Suck Prettyben, illetve a különböző John Zorn-projektekben. Steinberg elfoglaltságai miatt hozzánk nem is bírt eljönni, helyette egy másik barát, Michael Duclos ugrott be, mint megtudtam, nem ez volt számára az első helyettesítési alkalom.

Eszter nem folyamatosan koncertező előadó, nem is magabiztos, szimpatikus, ahogy még tud izgulni a koncertek előtt - látszik, nála a fellépéseknek még mindig jelentősége van. New Yorkban évente jó ha 3-4 bulit szervez, mint mondja, ennél többet nem is lenne értelme, ez nem az a zene, amire minden este pörögni lehet. Új helyen, új városban, új közönség előtt viszont bármikor szívesen játszik, akár minden este. Kisebb turnéjuk volt már az Államok mindkét partvidékén, mondja, jó lenne átjönni Európába is, csak hát az övé nem az a műfaj, amiben egy koncertkörút errefelé nyereséges lehet.

Nem csak a muzsikusait képtelen eltartani, de ő maga sem a zenéből él, alkalmi munkákat vállal, reklámfilmek, videoklippek montírozásából, illetve egy színészválogató ügynökségnél asszisztensként keresi a kenyérre valót. Mint mondja, egyetlen dolgot nem sikerült még megoldani az életében: olyan munkát végezni, amit imád és még sok pénzt is hoz a házhoz.

Ebben nyilván az alkata is közrejátszik, a zenében kompromisszumokat nem igen szokott kötni, talán ettől is maradnak dalai annyira személyesek és emberiek. Őt már ügyes menedzsereknek megkörnyékezni sem érdemes, így harmincon túl eléggé kialakult személyiség, ha eddig nem integrálódott, ezután már nem is fog.

Első lemeze, a már említett Flicker bő másfél évvel ezelőtt jelent meg, lassan összejön egy újabb korongra való dal, talán karácsonyra, de ha egy év múlva, az sem baj. A megszólalás, a hozzáállás alapjaiban nem változik, marad ez a hol hagyományos, hol kísérletező hangvétel, az a fajta zenei és lírai érzékenység, mely tagadhatatlanul csak az övé.

Öt éve járt legutóbb Magyarországon, zenészként viszont csak most debütált a Mediawave-en, Győr után Dunaszerdahelyen, illetve Budapesten, a Tütü Tangóban lépett fel. Legközelebb lehet, hogy nem kell ennyit várni rá, ha sikerül megegyezni a szervezőkkel, az idei Szigeten újra hallhatjuk zenekarával.

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016
 
Ez a weboldal kizárólag a technikai működéshez használ cookie-t, a jobb felhasználói élmény érdekében. Honlapunk használatával Ön elfogadja, hogy cookie-t helyezhessünk el az Ön által éppen használt digitális eszközén.
Elfogadom Nem fogadom el