Fülledt kora-nyári este, közel három órás latin fieszta, önfeledten táncoló-tapsoló-kiabáló nézők, átható kubai szivarfüst és vérserkentő szigetországi dallamok - Wim Wenders Európa-díjas, Oscarra is jelölt filmje, a Buena Vista Social Club vasárnap este megelevenedett a margitszigeti szabadtéri színpadon.

Kitört a pesti kubai láz, kommentálta valaki mellettem, miközben a bejáratig legalább öten szólítottak le, hogy nincs-e eladó jegyem. Odabenn zsúfolásig megtelt nézőtér (hivatalosan 3200 fő), odakinn legalább ennyien, még az előadás vége felé is reménykedve, hátha nem csak a rácsokon kívülről hallgathatják, de legalább néhány percig láthatják is kedvenceiket. Pedig nem tinédzserbálványok játszanak odabenn, nem aktuális percpopsztárok, hanem tisztességben megőszült, hetven felett is zeneileg eleven kubai muzsikusok, a havannai Buena Vista szociális otthon "lakói".

A történet elég ismert, de azért nagy léptekben: az amerikai gitáros-producer Ry Cooder a kilencvenes évek közepén többször járt a szigetországban, ahol öreg, feledésbe merült kubai muzsikusokkal készített felvételeket. A lemez Buena Vista Social Club címen jelent meg, világszerte több millió példányban kelt el, még kapott egy Grammy-díjat is. Cooder pedig addig beszélt lelkendezve kubai tapasztalatairól barátjának, Wim Wenders filmrendezőnek, amíg az 1998 elején forgatóstábjával elkísérte őt, hogy a klub egyik zenészével, Ibrahim Ferrerrel készülő szólólemez munkálatait és a mindennapi havannai életüket rögzítse. A filmezés Amsterdamban folytatódott, ahol a zenészek két koncertet adtak, majd nyáron New York-ban végződött, a legendás Carnegie Hall-fellépésükkel. Ebből készült az enyhén melodramatikus, világszerte hatalmas sikert aratott film, a Buena Vista Social Club, melyet aztán újabb turnék követtek.

Ennek keretében jöttek el most Budapestre is, az eredeti szereposztásból csak két komoly név maradt ki, a kilencven is elmúlt Compay Segundo és Eliades Ochoa. Itt volt viszont a zongorista Rubén Gonzalez és a két énekessztár, Omara Portuondo és Ibrahim Ferrer, sőt, nem csak itt voltak, de villogtak is, különösképp az ezúttal bordóba öltözött Omara volt elemében.

Pedig kicsit álmosan indult az este, igaz, a latin-amerikai mentalitáshoz szokatlanul korán, este hétkor. Illedelmes urak illedelmesen visszafogott tempóban illedelmes jazzes latin zenét játszottak az illedelmesen ülő közönségnek. Ahogy azonban alászállt az este és az első sör, úgy vált áttetszőbbé a muzsika, intenzívebbé a lebegés. Most már csak egy nő hiányzik, gondoltam magamban, és ekkor lépett a pódiumra Omara Portuondo, és ettől kezdve nem volt mentség, mindenki állva táncolt, tapsolt, himbálta ritmusra magát. Majd jött Ferrer, hófehér öltönyben és elmaradhatatlan sapkájában, később jöttek a filmből is jól ismert duettek, a nézőtéren pedig a karibi fieszta. Néhányan nem elégedettek meg csak a zenével, kedves lányok által négyezer forintért árult kubai Cohiba-szivarokkal igyekeztek még tökéletesebbé tenni az estét, a háromezres emblémás pólók is fogytak rendesen, a kivonult lemezboltos szintén nem panaszkodott. Én meg igazából annak örültem, hogy ezeknek az erősen hajlott korú muzsikusoknak életük alkonyán megadatott a rég megérdemelt siker, nem csak szerte a világban, de itt, Budapesten is.