Mintha Bono azt mondaná (pedig tuti, hogy nem ezt akarta mondani): ennyit a promócióról! Ahogy kiterelik a tévéseket, fotósokat, fáradtan megtörli gyöngyöző homlokát, hátrasimítja izzadt-zselézett haját, végre leveszi imidzsnek vélt émelyítő napszemüvegét, a kiépített "befutón" a tömeg közé lép és belekezd egy réges-régi számba. Az 1983-as New Years Day ma is rendkívül erős, akárcsak az 1980-as debütáló lemezt indító I Will Follow vagy a szintén 1983-as Sunday Bloody Sunday, időnként az az érzésem, kizökkent az idő, magam is tizenöt-húsz évvel fiatalabb lettem. Pedig ez a koncert a U2 2000-es All That You Can't Leave Behind című albumát van hivatva népszerűsíteni, ezért vették a nyakukba négy év után ismét a világot, ezért jöttek el ide, Bécsbe, hogy a Stadthalléban csütörtök és péntek este elkápráztassák rajongóikat.
Az Elevation című, nyolcvan előadásra tervezett világkörüli turnét egyébként még márciusban Amerikában kezdték, két hónapot át nyomultak a tengerentúlon, majd két hét pihenő után július elején Koppenhágából indult az európai szakasz. Torinó és Zürich után, Berlin és Arnhem előtt koncerteztek kettőt Bécsben, majd augusztus közepén visszamennek Angliába, a londoni Earl's Courtben például négy bulit is tartanak, zárásként pedig az írországi Slane Castle-ben lépnek fel.
"Ez a banda mindig ilyen nagy akart lenni. Olyan nagy mint a Beatles, a Who vagy a Sex Pistols" - jelentette ki Bono, ha jól emlékszem, még 1995-ben, és ha valóban ez volt a cél, akkor nyugodtan hátradőlhetnek a karosszékben. A U2 ma a rocktörténelem egyik legsikeresebb zenekara, albumai eddig összesen százmillió példányban keltek el, híveikkel stadionok töltenek meg, esemény minden fellépésük. Ezért is volt meglepő, amikor tavaly bejelentették: az új turné során elsősorban fedett csarnokokban koncerteznek, vége a gigantomániának, ismét valamivel emberibb léptékre vágynak.
Valljuk be, ennek már éppen ideje volt. Bár korábbi túlpörgetett, túldimenzionált show-ikban rendre a popbiznisz embertelen gépezetének kíméletlenségét és perverzitását akarták pellengérre állítani, a szándék és az eredmény gyakran nem fedte egymást, sűrűn lehetett az az érzésünk, e gépezetnek nem annyira karikatúrái, sokkal inkább engedelmes szolgái, rosszabb esetben rabszolgái, még rosszabb esetben eszközei voltak. Sztárstátuszuk vitathatatlan, akárhogy játszottak rá, a nemzetközi rockestablishment oszlopos tagjai. Ne sokáig hülyéskedj fiam, mert úgy maradsz, tartja a mondás, és félő, Bonoék többször is túllépték azt a bizonyos határt.
De ez inkább már a múlt, jelenük ennél sokkal emberibb, jól érzékeltette ezt a bécsi kettős koncert is. A U2 legnagyobb ereje kétségtelen egységében rejlik: szívósság, egymásra hangoltság és nagyfokú alkalmazkodó képesség. Huszonhárom (!) éve változatlan a felállás, rockzenekar esetén ez maga az örökké valóság. Bécsben is nagyon együtt voltak, akárcsak a korosztályokat átölelő tömeg, mely különösen akkor kelt ki magából, amikor a régi számok jöttek. Ettől aztán sajátosan szakaszossá, töredezetté vált a koncert, régi és új kettes-hármas blokkokban váltotta egymást és a friss keltezésű, de ernyedt dalok alatt lehetett rendre erőt meríteni a tizenöt-húsz éves, de rendkívül erős opuszok alatti féktelen pörgéshez.
---------------------
Kapcsolódó anyagok:
U2-archívum: Popmart, 1997 >> - cikk, 2008. február