Se születésének, se halálának nincs kerek évfordulója, az elmúlt hónapokban mégis valahogy dömping van Thelonious Monk (1917-1982) felvételeiből - ha esetleg valaki most ismerkedne a modern jazz egyik legelső és legnagyobb hatású géniuszának életművével, az abból ezekről a korongokról sok lényeges momentumot meghallgathat.

A Blue Note gondozásában újra kiadott két CD (Genius of Modern Music, Volume One/Volume Two) mind közül talán a legismertebbek, erre mondják, klasszikus darabok. Az elsőt 1947. októberében és novemberében mindössze három nap alatt rögzítették, ezzel robbant be az akkor harmincéves Monk a modern jazz színterére, lett Gillespie, Powell és Charlie Parker mellett annak emblematikus figurája. Mégha a többiekkel ellentétben egyáltalán nem szerette a reflektorfényt, a csillogást, a legszívesebben komponált egy szál zongorán vagy játszotta azokat barátaival manhattani otthonában.

A második felvonást (Volume Two) 1951. júliusában és 1952. májusában rögzítették, akkori szokás szerint egy-egy nap alatt. A két korongon összesen 39 felvétel hallható, ami csak 26 kompozíciót jelent, mivel - az eredeti LP-anyaghoz - a szerkesztők 13 alternatív változatot is mellékeltek. 'Round Midnight, Ruby My Dear, Criss Cross, Skippy, Sixteen - ezek a szerzemények régóta standardek, olyan muzsikusokkal előadva, mint Art Blakey, Milt Jackson, Kenny Dorham, Max Roach vagy Sahib Shibab. A Genius of Modern Music, Volume One/Volume Two korábban egyszer már CD-n is megjelent, a mostani mindössze két szempontból más: a mesterszalagokat újrakeverték és a kiadványokat olcsóbban (középáron) lehet megvenni.

Ezek az albumok azonban a fiatal, lendületes, ígéretes Monkot mutatják, azon a reprezentatív kiadványon azonban, amit a Columbia adott most ki (The Columbia Years: 1962-1968), az érett, beérkezett, kiteljesedett Monk szólal meg. A három CD-re felpakolt anyagon a szerkesztők nem annyira a kronológiai sorrendet követték - a különböző stúdió- és koncertváltozatok, illetve a hol szólóban, hol kvartettben, hol nagyobb együttessel feljátszott kompozíciókat inkább a formációk és felvételi helyszínek köré csoportosították. És bár az őszülő mester gyakorta vette elő újra és értelmezte át korábbi szerzeményeit, a szerkesztők igyekeztek kerülni az ismétléseket, ezzel inkább a nagyközönségnek, mint a megszállott gyűjtőknek kedvezve.

Amikor 1962. október 31-én Monk kvartettjével elkészítette első felvételét (Bye Ya) a Columbia számára, az több szempontból is fontos aktus volt az életében. Korábbi albumai mind neves, de a zeneipar egészében komoly szerepet nem játszó független kiadóknál (Blue Note, Prestige, Riverside) jelentek meg, ekkor azonban az akkori egyik legjelentősebb lemezcéghez került, olyan művészek társaságába, mint Miles Davis, Dave Brubeck, Leonard Bernstein vagy a New York-i Filharmonikusok. Az első columbiás Monk-korongoknak (Monk's Dream, Criss Cross) elég komoly kritikai és közönség visszhangja is lett, aztán az újabbakat valahogy már nem követte ekkora ováció, egyre gyakrabban mondták, "na, megint egy újabb Monk-lemez, se nem jobb, se nem rosszabb, mint bármelyik korábbi".

Volt is ebben valami, hisz az ötvenes években Monk még sokat komponált és azokat sokféle zenei formációban adta elő, a columbiás idők jó részén viszont inkább régebbi témáit gondolta újra át, és rendszerint Charlie Rouse fújt mellette, illetve egy bőgős és egy dobos csatlakozott hozzájuk. És ha műfajilag, hozzáállásban, megszólalásban nem is annyira változatosak ezek a felvételek, azért rendkívül erős anyagok ezek, egy nagy formátumú, beérett, de el nem érett művész jó érzékkel és érzéssel eljátszott dokumentumai.

Akárcsak az 1964-ben egy San Francisco-i klubban rögzített, eddig csak részleteiben publikált koncertlemez, a Live at the Jazz Workshop. A dupla CD-n két este zenei anyagát gyúrták egybe, a rajta szereplő 26 felvétel közül 13 az 1982-ben bakelitlemezen megjelent, a többi viszont még eddig soha, ráadásul a már ismert 13 közül is 3 ezúttal az eredeti, vágatlan formájában hallható.