Negyven felett visszatérni a hazai könnyűzenei életbe és ott minden korábbinál fényesebb sikert aratni - ez önmagában is tiszteletre méltó teljesítmény. Rég megérdemelte. Talán régen jobban, mint ma. Ráadásul 1993 óta egyszerre két lovat ül: a Tátrai Band frontembere és sikeres szólista, önálló programmal, saját zenekarral. Azzal pedig, hogy ötven felett előrukkolt ezzel a lemezzel, nos, a minimum, hogy le a kalappal.

Bár a dupla CD címe Charlie Jazz, ez sokkal inkább jazzpop vagy jazzbe mártott pop, esetleg fúziós zene. Igényesen, ötletesen, profin előadott könnyed dallamok. Jazzy, ahogy Charlie jellemzi, más, mint amit megszoktunk tőle, de nagyjából olyan, amit magam már régóta várok tőle.

"Nagyon be voltam fogva az elmúlt tíz évben, egyszerre kellett a Tátrai Band és a saját, teljesen más jellegű produkcióm között egyensúlyoznom - kommentálja Charlie mindezt. - Tudom, kicsit merész volt most ebbe belevágnom, de úgy éreztem, itt az idő, hogy egy olyan anyagot tegyek le az asztalra, ami teljesen én vagyok. És amilyen voltam már mondjuk tizennyolc éves koromban."

Nem nosztalgiából mondja mindezt Charlie, inkább csak arra utalva, hogy ő valamikor ebből a fúziós, soulos, a Blood, Sweat & Tears és Chicago fémjelezte jazzes-bluesos-popos világból érkezett, pályája elején ezt énekelte a Deccában, majd később az Olympiában. Akkor még gitározgatott és trombitálgatott is, abban az időben egy zenekar nem engedhette meg magának azt a "luxust", hogy valaki csak énekeljen benne. Aztán - rövid vendéglátózás után - a hetvenes évek második felében jött a Generál-korszak, a korábbihoz képest lényegesen poposabb világ. 1980 áprilisában döntött úgy, hogy ebből elég, legyen inkább a vendéglátó, és ha már az, akkor irány a külföld. Afrika, Közel és Távol Kelet, majd Nyugat-Európa szinte minden szeglete. Különösen Skandináviában érezte jól magát, énekelt többek között hajókon is, de a közhiedelemmel ellentétben évente általában csak egy-egy hónapot.

Bár a Tátrai Banddel már 1990-ben visszatért a hazai könnyűzenei életbe, valójában csak 1993-ban érkezett végérvényesen haza. És lett a kilencvenes évek egyik legsikeresebb előadója, 1994-ben az Év énekese, 1995-ben és 1996-ban Arany Zsiráf díjas, 1998-ban a Magyar Köztársaság Kiskeresztje érdemrend tulajdonosa.

Charlie nem a típus volt, aki mindent előre precízen eltervez. Mégha próbál is előre gondolkodni, a gépszíj rendre elkapja és viszi előre, ezért egyik napról a másikra él. Mint mondta: "sok minden kimaradt az életemből, találkozások, barátságok. Kihagytam lehetőségeket is, például nem disszidáltam. Sok mindenről álmodoztam, ami végül nem vált valóra, de még sincs hiányérzetem, mert azok is olyanok mintha valóban megtörténtek volna."

Ez az album tehát más, mint az eddigiek: a smirgli-hangú énekes ezúttal a populáris jazz világába tesz jóízű kirándulást. A még ősszel megjelent dupla papírtokos albumon található 18 dalból négy vadonatúj, a többi vagy valamely korábbi Charlie-albumról ismert szám (például Jég dupla whiskyvel) vagy egyes világhírű popdalok (például Police: Roxanne, Eric Clapton: Tears in Heavens, Paul Simon: Still Crazy After All These Years) jazzes verziója. Másfél órányi igényes, hangulatos jazzes muzsika mindez, jó válogatás, és jók hozzá a társak is, csupa hangszer- és műfajbiztos partner, a gitáros László Attila, a billentyűs Halász János, a bőgős Egri János és a dobos Borlai Gergő, hogy a fúvósszekcióról (Csiszár Péter, Fekete Kovács Kornél, Schreck Ferenc) ne is beszéljünk.

Ez a projekt, ez a zenekar azonban több mint ez a dupla CD, a repertoár nagyjából két és fél óra, így december 28-án a Budapest Kongresszusi Központban a lemezbemutató koncert sem szorítkoznak kizárólag arra. Charlie nagyszabású happeninget tervez, sok-sok meglepetéssel, például fellép a Fekete Kovács Kornél vezette Budapest Jazz Big Orchestra, öt énekes vokalista és sokan mások - ha jól számolt, összesen harmincegyen lesznek ezen az estén a színpadon.