Hogy Michael Flatley és társulatának szerda esti produkciója esemény volt Budapesten, mi sem bizonyítja jobban, minthogy már a Hegyalja úton befelé bedugult a város. A Rákóczi úton a buszsáv sem segített, a Thököly út felől a Népstadion gyakorlatilag megközelíthetetlenné vált. Mire háromnegyed kilenc körül sikerült az autótól megszabadulnom, javában harsogott az arénában a produkció, éppen Flatley mímelte a fuvolázást, a többiek meg profin asszisztáltak hozzá.

Rég nem örült ennyi ember az ország legnagyobb sportlétesítményében, régen nem volt itt ekkora népünnepély, a degeszre tömött Népstadion csak úgy zúgott egy-egy látványosabb megmozdulás után. A jegyárak hiába mozogtak 4 és 25 ezer forint között, a VIP-szektorban egész családok szorongtak, zömük láthatóan nem abból a rongyrázós fajtából. Egy távoli és mégis közelinek gondolt ország kultúráját vélték itt felfedezni, persze erősen hígított, stilizált, broadwayesített formában, de mivel az alapanyag mégiscsak szép és nemes, az ír zenének és táncnak legalább a szele megérinthette őket.

Jómagam elkötelezett ír-párti vagyok, úgy vélem, van abban valami sorsszerű, hogy a kelta, azon belül az ír kultúra ennyire népszerű. Kis nép, nagy szívvel, véres, viharos történelemmel, tántoríthatatlan hagyományokkal, tragikus sorsukon felülemelkedő töretlen optimizmussal, irigylésre méltó vitalitással, végtelen harsogó legelőkkel és gyöngyöző barna sörökkel. Valahol ennek illúzióját ígérte sokak számára ez az este.

Ezt a produkciót persze nem lehet komolyan venni. De talán nem is kell - Michael Flatley jelentősége nem a művészi megformálásban és hitelességben van (ebből a szempontból gyakorlatilag értékelhetetlen), hanem abban, hogy a szélesebb közönség számára megnyitotta a kaput. Bár hozzá mérhetően egoista, gyomrot forgató, súlyosan exhibicionista sztárt ritkán lát az ember, hatására mégiscsak fiatalok ezrei, tízezrei, sőt talán százezrei kezdtek el "ír módon" táncolni. Mereven tartott felsőtest, csattogó lábfej és sarok, feszes tempók és mozdulatok, büszkeség, kellem és kivagyiság - nélküle nyilván kevesebben szembesülhettek volna ezzel a hozzáállással. Ezúttal persze emellé mindent beleszecskáztak, amit nem szégyelltek, nem csak zeneileg (blues, spanyol zene), de szereplőkben, díszletben, kosztümben is. Papok, bohócok, rockzenészek, táncosnők és maszkok, no meg ott volt Flatley, a falu bikája, aki igazából mindig akkor jelent meg a színen, ha jó nőt látott. Vagy ha kedvére kakaskodhatott, esetleg magamutogathatott egyet.

A Feet of Flames (Lángoló lábak) pontosan olyan bombasztikus produkció, mint amilyen a címe. Ami egy Broadway-ízű szupershow-ba belefér, azt itt mint bemutatták: boldogító közhelyek, hatásvadász jelenetek, szívdöglesztő duettek, látványos szólótáncok és jól begyakorolt össztáncok egész sora vonult fel. Végül is az a hatvanezer ember, aki elment szerda este a Népstadionba, elégedetten távozhatott. A többi meg kit érdekel.