És még mondják, hogy a multinacionális lemezkiadóknak nincsen lelkük! Az Eleven Hold bemutatkozó lemeze dacol az előítélettel, a hazai lemeziparban bevált általános gyakorlattal, miszerint a mogulok csakis a tömegízléshez idomuló/idomított, gazdasági szempontból rentábilisnak ígérkező produkciót hajlandók megjelentetni. Az ő fejükkel gondolkodva ez a korong maga a nonszensz, az ablakon nagy ívben kidobott pénz, ilyen független szellemiségű produkcióba beleszállni ellentmond a józan multi észnek.

Lekács Edina azonban, szerencsére, rácáfolt erre vastagon.

Az EMI Zenei Kft. vezetője 1998 nyarán egy gödöllői fesztiválon bukkant rá a fiatal Fejér megyei csapatra, illetve annak három tagjára, illetve azok akusztikus műsorára. A Mikulásra elküldött három dalos demót követően vált egyre szorosabbá a kapcsolat, indult be a gépezet, stúdió, felvétel, keverés, satöbbi. Az eredmény pedig néhány hete a boltokban. Visszafogott költségvetés, gyakorlatilag nulla forint marketing kíséri, de ez az ő szempontjukból abszolút indifferens, ebből a korongból tömegcikk biztos nem lesz, de legalább megjelent, még a nagyobb lemezboltokból is ott van a polcon.

Nekem jobban tetszett az eredeti név (Majdnem), a változtatás a kiadó kérése volt, de ennyi kompromisszum belefér, ráadásul az új név is teljességgel az övék. Az Eleven Hold alkimista szimbólum, az ő gondolatmenetük szerint tulajdonképpen a telihold, azaz a nap tükörképe, azaz maga a nap. De ez igazából ez csak nekik számít, mint mondják, amolyan kabala, ami a külső erőktől megvédi őket.

Székesfehérvári, móri és veszprémi fiatalok alkotják, zömében alig túl a húszon, a legkülönbözőbb zenei háttérrel. Érdeklődési körükbe a popzenétől a trash metálig minden belefér, ami ebből mindenképp közös: U2, Radiohead és Freddy Mercury. Nem mondhatnánk, hogy hülyére koncertezik magukat, az elmúlt egy évben jó ha harmincszor léptek fel. Fehérváron és környékén nincs is nagyon lehetőségük rá, Budapestre meg mégsem lehet állandóan feljárni, bár, mint mondják, most ezen a vonalon is gondolkodnak.

Irish-pop-grunge - ez az ő stiláris meghatározásuk, nagyjából fedi a lényeget, bár a helyenkénti kispálos megszólalást is érdemes megjegyezni. Szimpatikus vonás, hogy kizárólag saját dalokat játszanak, két és fél órás koncertrepertoárjukban egyetlen feldolgozás sem szerepel. Rokonszenves az is, hogy a popdalok többségét jellemző suta szövegeknek itt nyomuk alig van, a frontember Napnak ezúttal verbális mondanivalója is van.

Zeneileg rendkívül heterogén ez a produkció, a különböző stílusok olyan egyvelegéről van itt szó, ahonnan az út bármerre vezethet. Az a néhány tegnapi perc, Hetedik ég, Emberek botokkal, Bölcső, Ennyit tudok hozzászólni - ezek a dalok talán a legfontosabbak a lemezen, melynek különösen a második fele lett erős, izmos, hús-vér popprodukció.