Az elmúlt egy hétben tíz szerb roma muzsikus hergelte hazánkban a kedélyeket: jöttek, fújtak, letaglóztak. Egyenesen Emir Kusturica filmjeiből léptek elő, friss tüdővel, nagy lendülettel. Előbb Sopronban és Pécsett döntötték meg a publikumot, majd Budapesten tették meg kétszer ugyanezt, mire e sorok megjelennek, vélhetően Dunaújvároson és Székesfehérváron is túl vannak, talán már haza is értek Vladicin Hanba.

Fotó: Sopronyi Gyula

E Nistől délre fekvő szerb kisváros a balkán fúvószene egyik gócpontja, állítólag arra minden gyerek trombitán, harsonán vagy tubán nő föl, aztán az élet esetleg másfelé sodorja őket. Boban Markovics és zenekara talán a legjobb ezen a területen, nem véletlenül nyertek az elmúlt tizenkét évben hét alkalommal is a műfaj legfontosabb seregszemléjének számító gucai fesztiválon. Lassan tét nélküli lesz a verseny, Markovics számára azonban ez változatlanul kihívás, illetve presztízskérdés, vagy száz trombitás közül megmaradni mindig a legjobbnak.

Az egykori török katonazenekarok zeneisége öröklődnek tovább ezekben a formációkban, ez töltődött fel, itatódott át a helyi népzenével, tartja a szakirodalom, Több, nemzetközileg jegyzett ilyen formáció működik a Balkánon, nem csak Szerbiában, de Macedóniában és Romániában is. Boban Markovics persze erről mit sem tud, a múlt nem is nagyon érdekli, legfeljebb annyiban, hogy példaképe, nagyapja - édesanyja véleménye szerint - nagyobb trombitás volt, mint ő. Annak idején még a királynak is Pavle Markovics fújta a nótáját, Boban és együttese ma politikai körökben szintén keresett banda, a nemrég meggyilkolt Arkan kapitány esküvőjén is ők játszottak.

Ahogy elmondták, náluk, Szerbiában, minden valamire való mulatság elképzelhetetlen rezesbanda nélkül. A Crvena Zvezda labdarúgóinak kilencvenes évek eleji diadalmenetét szintén végigmuzsikálták, állami és közéleti lakodalmak, fogadások, ünnepségek állandó szereplői. Európában mindenfelé megfordultak már - főként Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, Németországban és Spanyolországban, de emellett folyamatosan járják a szerb városokat és falvakat, illetve rendszeresen kísérik a legnevesebb szerb folkénekeseket, Nada Topcagicsot, Ana Bekutát, Zorica Brunslikot és Dragana Mirkovicsot. Saját bevallásuk szerint hetente átlag 3-4 alkalommal játszanak, emellett naponta átlag 3-4 órát gyakorolnak.

Tizenhat éve vannak így együtt, akár egy nagy család, s bár hivatalosan Boban a vezető, gyakorlatilag mindent közösen csinálnak. Repertoárjukban nagyjából fele-fele arányban szerepel az autentikus népzene, illetve a saját feldolgozás. A koncerteken kívül ezúttal ötödik nagylemezük felvételére érkeztek Budapestre, a Fonó stúdiójába, a CD várhatóan nálunk is jelenik meg, rajta egy szám erejéig még Lajkó Félix is belehúz a hegedűjébe.

Bár a többség - és a jogvédő hivatalok - Goran Bregovicsot tartják Emir Kusturica híres filmjeinek (Cigányok ideje, Arizonai álmodozók, Underground) zeneszerzőjeként, a dallamok alapvetően Markovicséktól származnak, Bregovics igazából csak lejegyezte, formába öntötte azokat, itt-ott beleigazított, majd levédette őket. Boban nem szívesen beszél erről, mind mondja, továbbra is együtt dolgoznak, úgy véli, jobb a múltat nem hánytorgatni. Ennél fontosabb számára, hogy tizenegy éves fia, Marko szintén tombitál, időnként velük is fellép, de fizikailag még nem bírja igazán a gyűrődést.