Mi a történelem? - kérdezte a lány furcsa hanglejtéssel, halkan f elszakadó sóhajjal.

Egy angyal, amely háttal száguld a jövőbe - felelte a fiú bölcsen és rezignálton. - A történelem egy rakás szemét, egy halom ócskavas, és az angyal a legszívesebben visszarepülne, hogy rendbe tegye a dolgokat, de a Paradicsom felől tomboló vihar elsodorja őt, vissza a jövő felé.

Ezt a vihart fejlődésnek hívják.

Azt a hölgyet pedig, aki - akárcsak öt esztendővel ezelőtt - kedden este a Budapest Sportcsarnokban ismét elkápráztatta a hazai közönséget, Laurie Andersonnak. Kérdése és válasza azóta ott lebeg a város felett, hisszük is meg nem is, értjük is meg nem is, de mindenképpen hat ránk.

Ezen az estén, a Nerve Bible Worldwide Tour budapesti állomásán a multimédia negyvenhét esztendős papnője pályafutása eddigi legnagyobb technikai apparátusát vonultatta fel. Három óriási, mozgatható vetítővásznat, két különös, ezerszeres nagyítású békaszemet, vonóvégre és mikrofonba rejtett kamerákat, számítógépes programokat, ölben fekvő gitárt, tonnában mérhető technikai kisegítő eszközöket, elmaradhatatlan elektronikus hegedűjét - és természetesen saját magát, testét és lelkét. Miközben zenél, igaz és kitalált történeteket mesél a Történelemről, Tibetről, az Északi-sarkról, az Öböl-háborúról, de leginkább a világvégéről. A háttérben meg villognak a képek. Majd amikor kifogy (aznapra) a mondanivalóból, egyszerűen csak annyit mond: „Jó reggelt, jó éjszakát! Stop. Pause. Felvételi üzemmódban vagyunk.”