Mostanában szinte minden héten kap egy rangos hazai vagy nemzetközi díjat Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok Bartók-lemeze. A Hungarotonnál megjelent SACD a Café Momus és a Gramofon díja, valamint a Classical Internet Award után legutóbb a Pizzicato magazin Supersonic Award-ját érdemelte ki, és így mindenképpen az idei esztendő egyik legsikeresebb komolyzenei felvétele. Kocsis Zoltánnal azonban nem csak erről beszélgettünk.

Fotó: Domaniczky Tivadar

• 1997 óta vezeted a Nemzeti Filharmonikusokat, illetve jogelődjét, az Állami Hangversenyzenekart, lemezfelvételeket mégis csak mostanában kezdtél el készíteni velük. Miért vártál vele ennyit?

Olyan mértékű manapság a tömegtermelés és az ezzel együtt járó szemét, olyan hihetetlen erővel tombol a középszer, hogy csak átlagon felüli felvétellel szabad kiállni. Ezek a díjak, illetve a kritikák pedig egyértelműen jelzik, hogy átléptük azt a bizonyos szintet. A díjaknál engem igazából az indoklás érdekel. A Philipsnél megjelent Bartók zongoraműveinek összkiadása esetében még az volt a kérdés, hogy sikerül-e a kevésbé ismert darabokat is ugyanolyan szeretettel és intenzitással eljátszanom, mint a nagyobb lélegzetűeket, most azonban inkább az vetődött fel, hogy át lehet-e vinni a bartóki idiómákat a zenekari játékba is. Ha valaki sokat tanulmányozta Bartók játékát, zenéjét, az idevonatkozó irodalmat, sok parasztzenét hallgat, az előbb-utóbb képes erre, de egy zenekar esetében - ahol minden áttételesen jelentkezik és ahol nyolcvan, különböző vérmérsékletű, korú, képzettségű zenész játszik együtt - nagyon nehéz egységes akaratot érvényesíteni. Pláne, ha az - mint éppen a bartóki idiómák, a parlando-rubato játékmód esetében - valahol a megfoghatatlanság határát súrolja. Ebből a szempontból, azt hiszem, e lemez ellen nem lehet kifogás. Nem mondom azt, hogy ez az etalon, mert minden változhat, színesedhet, fejlődhet, de egy biztos: a szándék nem volt sikertelen.

• Úgy tudom, a MIDEM-i fogadtatás és a mostani díjeső hatására a Hungaroton már egész Bartók-sorozatot tervez veletek. Melyek lesznek a következő művek?

Ahogy a szóló zongoradarabok esetében a Philipsnél, úgy most is azt mondom, nem kell sietni. Vannak jó és kevésbé jó művek, vannak, amik adják magukat, másokért meg kell küzdeni. Ezért körültekintően kell választani. Bartók két zenekari szvitjének jelenleg szerintem nincs etalon-értékű felvétele, egyszerűen azért, mert mindenki reszlinek tekinti, és szeretne gyorsan túlesni rajta. Vannak kategóriabeli bizonytalanságok is, hisz például a  Divertimento nem egyértelműen nagyzenekari mű, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára egy speciális együttesre íródott, nem szólva a Falun-ciklusról, ami számomra mégiscsak kamarazenei darab. Tehát sosem gondolok összkiadásra, ha valamit felveszek, csak arra koncentrálok, hogy az lehetőség szerint tökéletes legyen. De a kérdésére válaszolva, szerintem a színpadi művekkel kellene folytatni. Például A csodálatos mandarinnal, amelyet többféle formában is elő lehet adni. Egy tehetséges fiatal művész, M. Tóth Géza  például igen érdekes adaptációt készített belőle animációs film formájában, van belőle egy remek bábszínházi előadás (esetleg ez alá is játszanánk élőben), és hát természetesen ott van a pantomim változat.

• A Bartók-örökösök mindig mindenben kötözködnek. A jogok ezúttal rendben vannak?

Szerencsére kitűnő a kapcsolatunk a magyarországi jogok képviselőjével, Vásárhelyi Gáborral. Bartók Péterrel valóban nehezebb kapcsolatot létesíteni, ő távolabb is él, hiszen Amerikában lakik, és talán nem mindig látja pontosan a magyarországi kezdeményezések minden lényeges elemét. Ezeknél az adaptációknál azonban tudtommal a jogok rendben vannak.

• Visszatérve a Bartók-lemezre, te érezte fontosnak, hogy a korszerűnek mondott, többcsatornás SACD formátumban jelenjen meg?

Nem, ezt a zenei rendező, Tóth Ibolya kezdeményezte, és a Nemzeti Filharmonikusok is részt vállalt az így felmerülő pluszköltségekben. Nekem egyébként nincs olyan berendezésem otthon, amin ez a plusz kijön. A hangtechnika körüli dolgokat amúgy is sokszor művinek érzem. Ma sem látom igazán indokát, hogy elrugaszkodjunk Toscanini felfogásától, aki köztudottan a saját füle mellé tetette az egyetlen mikrofont, amivel felvették a produkciót. Mert az legalább tényleg azt közvetítette, amit az ő füle hallott. Nem tudom, a mostanság divatos, az arányokba és hangszínekbe történő folytonos belenyúlás feltétlenül jót tesz-e az eredeti koncepciónak. Persze mondjuk egy harsona-kórus ritkán tud igazán halkan játszani, és ilyenkor a felvételen lejjebb lehet keverni őket. De az soha nem fog úgy szólni, mint amikor a harsonás valódi erőfeszítést tesz, hogy halk legyen. Tehát mégiscsak Toscanininek van igaza.

• A tervek szerint januárban beköltözhettek új helyetekrre, a Nemzeti Színház mellett felépült Művészetek Palotájába. Sűrűbben fogtok ezután Budapesten fellépni? Egyáltalán, szerinted oda fog szokni a közönség?

Ez valóban komoly kérdés, hiszen egy új helyszín bevezetése nem megy egyik napról a másikra. Bár a belvárostól kicsit távolabb esik, tömegközlekedési eszközökkel is elég jól megközelíthető, és valamivel könnyebben lehet majd parkolni, mint eddig a Zeneakadémia közelében. A környék infrastruktúrájának mielőbbi kiépítése is sokat segíthet abban, hogy az emberek megkedveljék az épületet, de persze leginkább vonzó programokkal lehet a közönséget odacsábítani. Számunkra nagyon fontos, hogy a zenekarnak lesz végre otthona és normális próbaterme, és megoldódik a kórus elhelyezése is. Kitűnőnek ígérkezik lesz a koncertterem akusztikája. Az első kísérleti előadást egyébként január 8-án tartjuk, és éppen azért választottam Mozart-műsort, mert az ő művein minden lemérhető. Vannak belső szólamok, énekrészek, dallamkíséret, szólóhangszerek, minden. A műsor keretét adó két g-moll szimfónia egyikében négy kürt szól, tehát a fúvóshangzást is ki lehet próbálni, a másik meg olyan közismert darab, ami tényleg a fülünkben van, tehát van mihez viszonyítani.

• A Művészetek Palotáját hivatalosan március 14-én a Nemzeti Filharmonikusok nyitják meg. Korábban felmerült, hogy esetleg ezt a Fesztiválzenekarral közösen is megtehetnétek. Miért nem lett a kezdeményezésből semmi?

Bennünket a magyar kormány kért fel arra, hogy mint az ország első számú nemzeti zenekara nyissuk meg hivatalosan a házat. Ezt mi teljesítjük is. Nem értem, miért kellene a versenyszellemet mindenképpen bevinni oda.

• Sokak szerint ez inkább a békülés jele lehetne, esetleg oldhatná a két zenekar között évek óta tartó, és időnként egymást vádló nyilatkozattól terhelt feszült légkört.

A békülésnek szerintem elsősorban az ő részükről kellene felém elkezdődnie. Elég sokat békültem már ahhoz, hogy merjek József Attila lenni Babits ellenében. Voltak persze bátortalan lépések a részükről is, de igazából tiszta vizet kellene önteni a pohárba. Tisztázni kellene, mi történt az elmúlt tíz évben, miért alakult ki ez a helyzet. De úgy érzem, most nem nekem kell lépni. Bebizonyítottam, hogy én is képes vagyok zenekart építeni. Igaz, más struktúrában, hisz ezúttal nem a semmiből tettem, mint annak idején a Fesztiválzenekarnál, hanem egy meglevő, rettenetes tradíciókkal, viselkedési normákkal, dzsentroid magatartással, ultrakonzervatív nézetekkel megterhelt együttesből faragtam egy korszerű, eurokonform együttest, ami gyakorlatilag minden zenei feladatra képes. Már nem csak bombasztikus nagyzenekari műveket (Strauss, Mahler) tud előadni, de akár huszadik századi zenét is. Úgy érzem tehát, bizonyítottam, ha a Fesztiválzenekarnak valami fontos, kérem, jelentkezzenek.

• Elmondásuk szerint ők már jelentkeztek.

Nálunk nem. Ők ezt általában vagy a kulturális minisztériumban, vagy a hazai, esetleg külföldi sajtó nyilvánossága előtt teszik meg. De ez csak Hegyeshalomtól erre érdekes, azon túl már senki sem arról beszél, melyik jobb zenekar, mint  a másik,  hanem arról, hogy milyen jók a magyar zenészek. Örülök a sikereiknek, mert azok így a mienket is erősítik. Más kérdés, hogy részükről időnként elhangoznak olyan kijelentések, amelyek nem fedik egészen a valóságot; hogy máskor egyes nyugati újságírók úgy magyaráznak bele azokba dolgokat, ahogy azt a Fesztiválzenekar vezetői olvasni szeretnék, de félre mindezzel, és tényleg próbáljunk meg a lényegre koncentrálni: a zenélésre.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Kocsis Zoltán - Békültem eleget >> - interjú, 2004. november

Filharmonikus blues >> - cikk, 2000. június

Kocsis Zoltán - Stílust szeretnék adni a zenekarnak >> - interjú, 1997. október

Kocsis Zoltán: Az az érvényes, ami megszólal >> - interjú, 1996. december