A hazai zenei élet egyik megkerülhetetlen figurájává vált az elmúlt évtizedben Hollós Máté. Tizenöt éve az Akkord Zenei Kiadó egyik vezetője, lassan tíz éve a Hungaroton Classic (1998 óta az újraegyesített cég) első embere, nyolc éve a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnöke. És hát mindenekelőtt zeneszerző. Eddigi munkásságáról - Szelíd dalok címmel - nemrég könyv jelent meg. 

Fotó: Teknős Miklós

• Kortársaid közül te vagy az első, akiről könyv jelenik meg, ami nyilván nem csak zeneszerzőnek, hanem az üzletembernek és a közéleti személyiségnek is szól. Melyik tevékenységedet tartod a legfontosabbnak?

Elsősorban zeneszerző vagyok, ez a tanult szakmám, hivatásaim közül az, amelyik a leghamarabb jelent meg az életemben, és amelyik reményeim szerint utoljára fog elhagyni. Az összes többi tevékenységem ehhez képest csak időleges. Mégha mondjuk barátaimmal az Akkordot még 1989-ben létrehoztuk, vagy már a Hungarotonhoz is tizennégy éve kötődik az életem: 1990 nyarán komolyzenei főszerkesztőnek hívott az akkori igazgató, Ella István, 1993-tól a Hungaroton Classic ügyvezető igazgatója, 1998-tól pedig a popzenei részleges is magába integráló egységes Hungaroton vezetője lettem. A választott társadalmi tisztségek meg időre szólnak, annak ellenére, hogy a Magyar Zeneszerzők Egyesülete legutóbb még az alapszabályát is módosította, hogy harmadszorra is elnöknek választhassanak.

• Hogyan bírod fizikailag ezt a több sávon élést?

Szerencsére ötven éves korában az ember még bírja. Ahogy egyre sűrűbb és sokrétűbb lett az életem, egyre jobban tudom kihasználni az időt. Mondjuk régen, amikor komponáltam, mindig könnyebben áttettem a felelősséget a következő napra, mondván, majd folytatom. Amióta viszont ez a következő nap esetleg egy hét múlva jön csak el, sokkal jobban kihasználom a komponálásra alkalmas perceket. Azon kívül pihentető tud lenni, ha egyik tevékenységeimből átlépek egy másik területre.

• Nem félsz, hogy esetleg elaprózod magad? Hogy adott pillanatban nem tudsz mindig kellően összpontosítani?

Úgy érzem, egyelőre tudok. Kétségtelen, hogy ezzel az életvitelnek vannak előnyei és hátrányai. Ha az életem nagy részét a komponálásnak szenteltem volna, bizonyára sokkal több művet írtam volna. Hogy ezek minőségileg is jobbak lettek volna-e, azt már nem tudom. Törekszem mindenesetre arra, hogy a kevesebb idő ne menjen a minőség rovására. Ami viszont kétségkívül előny, hogy így sokkal nagyobb a rálátásom az egész magyar zenei életre, mint művészkollégáimnak vagy más üzletembernek.

• Vélhetően a ráhatásod is nagyobb a folyamatokra…

Lehet. Hisz a választott tisztségek révén fontos, döntéshozó testületekbe kerülök be. A kiadás területén maga a Hungaroton is meghatározó jelentőségű. Remélem, ezt a „hatalmat” jó célok érdekében használom fel. Az elmúlt tíz évben mindenesetre a csődtömeg alól kimentett Hungaroton legalább olyan módon prosperál, mint a nyolcvanas évek aranykorában. És ez nem csak a klasszikus, de a kortárs lemezekre is igaz. A rendszerváltás után évekig  szünetelnie kellett a kortárs zenei kiadásnak, mert a Hungarotonnak már nem volt pénze, az állami mecenatúra pedig még nem alakult ki. Ahogy viszont lábra álltunk, és megnyíltak a különböző pályázati lehetőségek, úgy a kortárs zenei kiadásunk is jelentősen megerősödött. Voltak évek, hogy tizenöt kortárs magyar CD is megjelent. Mostanában, mivel a támogatás reálértéke csökkent, ez a szám lecsökkent évi tíz körülire. De úgy érzem, a Hungarotonnál rengeteg zeneszerző jutott szóhoz az elmúlt tíz évben. 37 kollégámnak 69 szerzői lemeze jelent meg, a számos antológiáról nem is beszélve.

• Tiszteletreméltó önmérsékletre vall, hogy ez idő alatt neked nem jelent meg szerzői lemezed a Hungarotonnál. Igaz, máshol igen: 1997-ben a Pannon Classic adott ki egyet, most pedig a rólad szóló könyvhöz mellékeltek egy másikat. Mint hallható, az elmúlt években is elég sokat komponáltál, igaz, ezek túlnyomó részét felkérésre írtad. Belső késztetésből már nem is megy?

Dehogynem. Igaz, ha több időm lenne, inkább azokat a darabjaimat írnám, amikkel ével óta foglalkozom, például végre befejezném a Családi album című, felmenőim versére írt  hosszabb kantátámat. Egy alkotó ember folyton ihletben van, az más kérdés, hogy azt hogyan tudja művekben kifejezni. Annak ellenére, hogy az életem az ihletnek egyáltalán nem kedvező körülményekkel van súlyosbítva, ilyen szempontból még sosem okozott gondot a komponálás.

• Nem csak sokirányú tevékenységeddel válsz ki zenész kortársaid közül, de azzal is, hogy inkább a harmóniára, a dallamokra helyezed a hangsúlyt. Néha mintha nem is kortárs lennél.

Ha arra gondolunk, hogy a huszadik század második felének avantgárdja a hangzás megújítására fektette a súlyt, akkor a műveim valóban furcsának és némiképp régimódinak tűnhetnek. A kortárs zene olyan fokon intellektualizálódott, hogy oda ma már legfeljebb a szakemberek követhetik, ők sem mindig szívesen. Amikor a hetvenes évek második felében bekerültem a Zeneakadémiára, és láttam, milyen stiláris elvárások vannak, úgy éreztem: ha így kell komponálni, más pályára kényszerülök. Az elmúlt két évtizedben viszont a világban sokan találtak vissza a dallamhoz, a harmóniához vagy - mint a repetitív iskola - a ritmushoz. Sokan vállalták tehát ezt a látszólagos régimódiságot, mert ők is úgy gondolják: a visszafordulás valójában előremenetel.