Beethoven IX. szimfóniájának Liszt-féle kétzongorás átiratát adja elő május 1-én a Zeneakadémia nagytermében Klukon Edit és Ránki Dezső. Az Örömóda, az Európai Unió 1986 óta hivatalos himnuszának előadásával szeretnék a művészek a közönséggel együtt köszönteni ezt a történelmi jelentőségű napot.

• Hazánk uniós csatlakozása alkalmából május 1-én Budapesten és minden megyeszékhelyen eljátsszák a IX. szimfónia utolsó tételét. Az önök koncertje több szempontból is kivétel lesz. Például abban, hogy a Zeneakadémián a teljes mű hangzik el.

Ránki Dezső: Nem egészen értem, hogy mindenhol miért csak az utolsó tételt játsszák, hisz annak zeneileg nincs értelme az előző három nélkül. A negyedik tétel elején például mind a három előzőből van idézet, ami így a levegőben lóg. Meg hát egyáltalán, az előzményekből következik a negyedik tétel katarzisa.

• A mű Liszt-féle kétzongorás átiratát elég ritkán hallani hangversenyen. Önök először 1998-ban adták elő, azóta pedig vagy két tucat alkalommal eljátszották. Miért erre a műre esett a választásuk?

Klukon Edit: Ismertük persze ezt az átiratot, de korábban nem foglalkoztatott. Pedig már Forrai Miklós is ajánlotta nekünk, amikor egyszer a Liszt Múzemban a Faust szimfóniát adtuk elő, mégsem mertünk hozzányúlni. Aztán, évekkel később mégis megpróbáltuk, és rá kellett jönnünk, a tanár úrnak igaza volt. Azóta rengeteg helyen játszottuk, Sao Paolotól Párizson át Marosvásárhelyig. Ez a mostani amúgy éppen a huszonötödik alkalom. Persze teljesen a véletlen műve, mint ahogy maga a koncert is - csak néhány hete kértek fel rá bennünket.

Ránki Dezső: Liszt annak idején mind a kilenc Beethoven-szimfóniából készített zongoraátiratot, de csak egy zongorára. Amikor azonban a IX. szimfónia negyedik tételéhez ért, levélben jelezte a kiadónak, hogy még ő sem képest ezt a grandiózus művet két kézzel plasztikusan megjeleníteni a zongorán. Hosszas győzködés után végül megcsinálta belőle az egyzongorás átiratot, úgy, hogy az énekszólamokat külön sorba írta. Ettől függetlenül, csak ebből a szimfóniából készített egy kétzongorás változatot is. És így sikerült az egész zenei szövetet maradéktalanul áttennie a hangszerre. Minden benne van, ami ennek a műnek a lényege. Sőt, sok minden így világosabb, áttekinthetőbb és érthetőbb, mint az eredeti zenekari változatban. Ez persze nem jelenti azt, hogy helyettesítheti azt, de mindenképpen érdemes így is előadni.

Klukon Edit: Fontos megjegyezni, hogy a Liszt-átirat nem azonos az otthoni használatra, népszerűsítés célzattal készült zongorakivonattal. Liszt egyébként nagy tisztelője volt Beethovennek, a centenárium alkalmával őrületes munkát végzett, a IX. szimfóniát is számtalan alkalommal vezényelte, sőt, még a bonni Beethoven-szobor felállítása érdekében is ő kezdeményezte a gyűjtést.

• Rácz Zoltán, az Amadinda együttes vezetője nemrég azt mondta: azzal, hogy 1986-ban az Örömóda az Európai Unió himnusza lett, a művet zeneileg megsemmisítették. Hisz többé nem lehet úgy koncertteremben előadni, hogy ne az Unió ugorjon be róla az embernek.

Ránki Dezső: A népszerűség legmagasabb foka, úgy látszik, ha egy műből szignál lesz. Miként Bartók III. zongoraversenyének kezdő témája ma a Bartók Rádió szünetjele. Vagy például a Les Preludes egyik témájáról többeknek a hitleri időszak háborús híradásai jut az eszébe, mert annak idején ez volt a kísérőzene. Hiába csodálatos a mű, mégis emiatt sokak számára ez a korszak tapad hozzá. Legutóbb, amikor Zürichben szerettük volna előadni, a koncertszervező kifejezetten kérte, hogy játszunk inkább mást.

Klukon Edit: 1956-ban, a forradalom napjai alatt a Magyar Rádióból állandóan az Egmont-nyitány szólt, sokaknak szinte a forradalom szimbólumává vált.  Schumann II. szimfóniájának utolsó tétele pedig évekig a Híradó főcímzenéje volt. Ettől még mindkettő remekmű maradt. Akárcsak az Örömóda, amit persze valóban rosszul esik szignálként hallgatni, de ha a benne elhangzó Schiller-szövegre gondolunk, akkor mégiscsak kifejezi azt, amit egy ilyen himnusznak ki kell fejeznie.

Ránki Dezső: Ahogy önmagában a negyedik tétel sem állja meg zeneileg a helyét, úgy az Örömóda kiragadott rész. Hisz az a részlet, ami az Unió himnuszában szerepel, a műben csak hosszas zenei és érzelmi előkészítés után hangzik fel. De a szöveg szerintem is rendben van.

• Tudom, hogy idegenkednek a stúdiók rideg világától, de ha már ilyen ritkán hallani ezt a változatot hangversenyen, és önök már ennyiszer előadták, nem lenne érdemes valamelyik koncertet felvenni és lemezen megjelentetni?

Ránki Dezső: Ezen már mi is gondolkodtunk, de túl sok mindennek - hangszer, akusztika, technika - kellene összejönnie, nem beszélve az emberi tényezőről. Ha tudjuk, hogy lemez lesz belőle, óhatatlanul másként kezdünk el játszani.

Klukon Edit: Dezső több mint tíz éve nem készített lemezt, de most a BMC-nek sikerült minket rábeszélni - nem is egyre, hanem mindjárt kettőre. Az egyikre az április közepén a Zeneakadémián is játszott Satie-darab, a Socrate John Cage-féle kétzongorás változata, illetve Liszt Via Crucis című műve kerülne, a másikra Dukay Barbabás most készülő, kifejezetten nekünk írt darabja, illetve egy régebbi kétzongorás kompozíciója.

• Koncerten veszik majd fel?

Ránki Dezső: Nem, a BMC stúdiófelvételt szeretne. Persze teljesen más koncerten játszani. Ott az ember kénytelen a művet akkor, abban a pillanatban kereken átnyújtani. Nem csak a közönségnek, hanem saját magának is. A stúdióban viszont öntudatlanul ott motoszkál a fejében, hogy úgyis mindent meg lehet ismételni. Közben meg elkezd felesleges apróságra odafigyelni, hogy a zongorának az egyik billentyűje nehezebben billen, a másik meg kicsit rezonál, és ezek elvonják a lényegről a figyelmét. A stúdióban egészen másképp áramlik az energia, mint koncerten. Lemezen tényleg úgy kell elhangzania egy műnek, hogy egyértelműen megragadja az embert. Ne legyen benne elkalandozás, üresjárat, holtpont, ami egy koncertbe teljesen belefér.

Klukon Edit: Minden darab kényes, de ezek különösen - nem tesz nekik jót, ha ismételgetik. Az egyszerű szövetű, nagyon áttetsző Socrate-ot naponta egynél többször nem lehet eljátszani, mivel egészen másfajta koncentrációt igényel, nyoma sincs benne a legtöbb darabok jellemző érzelmi háborgásnak. Olyan, mintha rajzolna az ember. Eredetileg zongorára és énekesekre írta Satie, majd Cage úgy gondolta, szöveg nélkül is annyira szép anyag, hogy készített belőle egy kétzongorás átiratot. Egészen átmossa az embert, ha ilyen darabokkal foglalkozik.

• Ezt a rendkívül intim Satie-darabot nem volt merész dolog a Zeneakadémia nagytermében eljátszani?

Klukon Edit: Ez csak ma számít merésznek, mert a mai közönség nincs az ilyen darabokhoz hozzászokva. Meg is lepte őket a Zeneakadémián. Egy részének imponált, másik részét kifejezetten dühítette. Sajnos ebben a koncertszervezők is hibásak, mert a mai elüzletiesedett világban csak a biztosra mennek. Szokatlan műsorösszeállítást, kevésbé ismert szerzőket nem mernek bevállalni. Egyre hatalmasabb termekben a zenei finomságokra egyre kevésbé érzékeny, inkább csak kikapcsolódásra, szórakozásra vágyó közönség előtt kell játszani.

Ránki Dezső: Az emberek arról is leszoktak, hogy valamire hosszabb ideig figyeljenek. Jól mutatja ezt például a televízió: szinte másodpercenként vált a kép, mindig valami újat akarnak megmutatni nekünk, pedig még az előzőt sem tudtuk megnézni rendesen. Türelmetlenné válik mindenki, közben pedig rendkívül szétszórttá és felületessé. A koncertszervezők ezért kevésbé népszerű, „problémásabb” darabokkal nem kísérleteznek. Ettől viszont gépiessé és érdektelenné válik az egész. De azért vannak pozitív példák is: lám, Jakobi László és Strém Kálmán ezt a Satie-darabot is be merte vállalni a Zeneakadémia nagytermében.