Évekig vokálozott Charlie, Zorán és Cserháti Zsuzsa mögött, miközben jazzklubokban énekelt standardeket. Az ezredfordulón szült két gyereket és főként nekik élt. Két, kereskedelmi forgalomban nem kapható album után nemrég új anyagot adott ki - az angol 33jazz Recordsnál megjelent lemezt december 17-én a Millenáris Park klubjában mutatja be élőben.

Fotó: Kanyó Béla

• Igaz, hogy amikor a kilencvenes évek elején a jazztanszakra felvételiztél, még nem is tudtad, mi az a jazz?

Igaz. Akkoriban a fekete soulos popzene vonzott, Stevie Wonder, Whitney Houston, George Benson világa. Bár a zenei általános iskolában hat évig zongoráztam, a szüleim "komolyabb" pályára szántak, így a gimnázium alatt saját örömömre képeztem tovább magam. Van valami sorsszerűség abban, hogy végül zenész lettem. Mint a legtöbb kamasz, én is lázadtam a szüleim ellen, ezért alig pár hónap után otthagytam a miskolci egyetem közgazdász szakát, igaz, később örömükre elvégeztem egy felsőfokú pénzügyi képzést. De akkor lázadtam, és mentem a jazztanszakra.

• Még mindig nem értem, miért éppen oda.

Amikor tizenhat évesen megkérdeztem a miskolci konzervatórium egyik énektanárát, szerinte merre induljak, két lehetőséget ajánlott: jazztanszak vagy Rockszínház. A Rockszínház egyáltalán nem vonzott, a jazz szóban viszont némi mágikus erőt éreztem, hisz magának a szónak is van zeneisége, ezért az utóbbi mellett döntöttem.

• Gondolom, nem bántad meg.

Egyáltalán nem, hisz ott rengeteg olyan zenéhez kerülhettem közel, amit máshol akkor elérhetetlen volt, és ami később meghatározta a pályámat. Sokkal mélyebbre merülhettem a zenében. Nagy segítség volt számomra, hogy gyerekkoromban zongoráztam. A jazzben fontos, hogy egy énekesnek is legyen harmónia érzéke.

• A popzenei vokálozást a megélhetés miatt csináltad?

Nem csak. Ez a szakma speciális iskolája. Sok tapasztalatot szerezhet közben az ember, egy dologra azonban kétségkívül nem tanít meg: milyen érzés és felelősség elől állni. Hátul nincs igazán tét, se nagyot bukni, se komoly sikert aratni nem lehet. A vokálozás mellett pedig éltem a jazzénekesnők életét, klubokban léptem fel, általában a saját zenekaraimmal. Plusz partikon énekeltem, ahogy ez lenni szokott. Ami talán kicsit kiemelkedik ebből a masszából: 1998 nyarán az Oláh Kálmán sextettel díjat nyertünk egy komolyabb versenyen.

• Ezt követően két standardlemezt is készítettél, melyekről nem igazán lehetett tudni. Miért?

Mindkettő a Minor Rendszerház Rt. számára készült, a partnereiknek adták őket ajándékba. Az egyik partijukon hallott énekelni engem a cég vezetője, s mivel nagyon szerette Diana Krallt, az általa előadott standardekből összeválogatott egy albumra való, majd megkérdezte, készítenék-e belőle nekik lemezt. Persze, hogy készítettem. Közben viszont 1997-ben férjhez mentem, majd kétévenként szültem két gyereket. A párom amúgy szintén zenész, remek zongorista, de sajnos nem játszhatunk együtt, mert amikor neki van bulija, én vigyázok a gyerekekre és fordítva. A második standard-lemezem a második gyerekemhez kötődik: 2001-ben nyolchónapos terhesen énekeltem fel. Gondoltam, ezután kicsit takarékra állok.

• És ez a mostani lehetőség miként adódott?

Februárban Londonban magyar nők hetét rendeztek, és a BBC volt tudósítója, Pallai Péter - aki hallotta mindkét korábbi lemezemet - engem ajánlott az ottani kulturális központ vezetőjének a figyelmébe. A 606 Jazz Clubban léptem fel, ami a Ronnie Scott's Club utáni a legfontosabb londoni jazzpódiumon, amolyan 100 fős, asztalos, gyertyás, kedves hely. Főként brit zenészek játszanak ott, külföldiek viszonylag ritkán. Régi társammal, Nagy Jánossal mentem ki. Jánossal nagyon szeretek dolgozni, nem csak azért, mert világszínvonalú zongorista és zeneszerző, de rendkívül kreatív és empatikus muzsikus, hatalmas eszköztárral. Érdekes módon az életben nem túl bőbeszédű ember, de a zenében kevés hozzá fogható kommunikatív egyéniséget ismerek. Aki annyira rajta van, hogy éppen mi történt. Érzi, hova tartok, mit akarok, mit hogyan variálok. Mert sokszor hiába érzi jól magát az ember, ha nem jön vele a zenekar.

• Ott jártunk, hogy februárban kimentetek egy koncertre...

Igen, és ezeket az Európa, azon belül is Közép-Kelet-Európa felé igen elzárkózó angolokat valahogy mégiscsak megérintettük. Ott is működik az Amerika-sznobság, minden, ami onnan jön, csak jó lehet, a többiek pedig nem érdekesek. Ha viszont sikerül ezt a falat áttörni, onnantól kezdve nehezen engedik el az embert. E februári koncert után odajött hozzám egy úr, mondta, tetszik neki, amit csinálok, lát bennem fantáziát, dolgozzunk együtt.  És ez az úr attól kezdve rendszeresen hívogatott, majd áprilisban össze is hozott a 33Jazz nevű független jazzkiadó vezetőjével (aki amúgy szintén zenész). Ők zömmel angolok lemezeit adják ki, és terjesztik azokat világszerte. Idehaza a Stereo Kft forgalmazza, és már a boltokban van.

• Jazzénekesként meg lehet élni ebből?

Nem könnyen. Heti két napot tanítok a jazztanszakon, illetve egy középfokú csepeli jazziskolában. Mindig adódik valami plusz munka emellett. Most például felkértek, hogy a Megasztár című televíziós produkcióban készítsem fel az énekeseket. Érdekes feladat segíteni ezeknek a jelentkezőknek abban, hogy minél tudatosabbak és összeszedettebbek legyenek, amikor ki kell a zsűri elé állniuk. De a kérdésre visszatérve, igazából nem tudok előre tervezni. Borzasztó nehéz idehaza bármit is elérni.  De próbálkozom. 

• Léptél már fel azóta újra Londonban?

Igen, legutóbb november végén. A 606 Clubban tartott hivatalos lemezbemutató mellett további négy helyen koncertezünk. Tavasszal esetleg egy kisebb angliai turné is összejöhet. Budapesten legközelebb december 17-én a Millenáris Park Fogadó épületében játszunk. Ott lesz Nagy János, a szaxofonos Elek István, a lemezen is játszó két angol muzsikus, Arnie Somogyi bőgős és Winston Clifford dobos, valamint vendégként meghívtam Horgas Eszter fuvolaművészt.

• A CD-n feltűnően sok saját szerzeményt énekelsz. Ez jazzénekesnők esetében eléggé ritka.

Ha a kellő zenei alapok megvannak, a zeneszerzés szerintem csupán ambíció kérdése. Már tizenhat évesen is komponáltam. Szerencsére a kiadó is eredeti dalokat szeretett volna a lemezre. Ha valaki standardeket szeretne hallgatni, vélhetően inkább Anita O'Day vagy a Sarah Vaughan előadására vágyik, nem feltétlenül az enyémre. A szövegeket amúgy kamaszkorom óta angolul írom. Egyrészt szeretem ezt a nyelvet, másrészt könnyebben merem rajta a belső dolgaimat kibeszélni. Nekem nagyon személyesek a szövegeim, és mint a legtöbb nőt, engem is leginkább a szerelmi ügyek inspirálnak. A számok nagy része már régóta megvan a tarsolyban, gondoltam, eljött az ideje, hogy végre kellő formába öntsem őket. És ezzel zeneileg is lezárom azt a korszakomat, amit a személyes életemben már régen megtettem.