Az idei tavaszi fesztivál egyik kiemelt komolyzenei eseménye volt Nikolaus Harnoncourt budapesti fellépése - a hetvenhárom éves világhírű osztrák karmester a Concentus Musicusszal és a Schönberg Kórussal Mozart és Haydn műveit adta elő, hatalmas sikerrel. Harnoncourt az elmúlt harminc évben többnyire Bécsben, Zürichben és Amszterdamban dolgozott operakarmesterként (repertoárja Monteverditől Straussig terjed) és különböző nagy zenekarokkal adott rendszeresen koncerteket, miközben 1972-től 1993-ig a salzburgi Mozarteumban tanított. Számos rangos elismerés és díj tulajdonosa. Életművét igen nagy számú sikeres CD dokumentálja. A feszített munkatempóban lapunkra is jutott hét és fél perce.

Fotó: Sopronyi Gyula

• Alig háromszáz kilométerre él és dolgozik, legutóbbi budapesti fellépése óta mégis harminchárom év telt el. Miért kellett ennyit várnunk?

Nincs semmi különösebb oka, egyszerűen így alakult. Most nyílt rá lehetőség, gondoltak ránk, felkértek, megszervezték, mi ráértünk, úgyhogy eljöttünk. Ezzel a programmal Bécsben kezdtünk, majd jött Luzern, a harmadik fellépés pedig ez a budapesti koncert volt. Egyszerűen fantasztikus az itteni közönség. Az a fajta, amit nagyon szeretek: érdeklődők, érzékenyek, látszik, hogy figyelnek, hogy tudják, mi történik a színpadon. És ezt a nagyfokú aktivitást úgy is érzem, hogy szerepemnél fogva gyakorlatilag végig háttal állok nekik. Csodálatos este volt. Gyakrabban történhetne meg.

• Közel 50 éve alapította feleségével a Concentus Musicust, azzal a céllal, hogy középkori és barokk zenéket korhű hangszereken szólaltassanak meg. Akkor még csellózott és brácsázott a zenekarban, majd a hetvenes évek elején kezdett el ezzel párhuzamosan vezényelni és vagy tizenöt éve már kizárólag csak ezt teszi. Nem hiányzik az aktív muzsikálás?

Harminchárom éven át játszottam a zenekarban, de 1986-ban rájöttem, a rengeteg vezénylés mellett lehetetlen annyit gyakorolnom a hangszeren, hogy szinten tudjam tartani magam. Letettem hát akkor a csellót, és azóta soha többet nem vettem kézbe. Még otthon sem. Addig, úgy éreztem, elég jó csellista vagyok, és egyszerűen nem akartam rosszul játszani rajta. Akkor inkább sehogy.

• Talán ennek az egykori aktív zenélésnek is köszönhető, hogy ön - világhírű kollégáival ellentétben - nem az a diktátor karmester alkat.

Számomra zenekart vezényelni nem cél, hanem emelkedettség. A próba ott kezdődik, hogy megértsük a darabot, hogy a szerző benne hol, mit és miért akart. Tizenhét évig játszottam a bécsi szimfonikusokkal, és amit mindig hiányoltam, az a mit miért. Tudni akartam, hogy Bruno Walter miért kéri tőlem azt, hogy az adott részt pont úgy játsszam. Akkoriban a zenészek rabszolgák voltak, de az én zenészeim számomra partnerek, és tudniuk kell, pontosan mi a koncepcióm, mit miért akarok tőlük. Nálam ez egyszerűen így működik.

• Öt évtizedes pályafutása során elsősorban a középkori és barokk zenével foglalkozott, zenetörténeti munkáit is erről az időszakról írta, lemezein is ebből a zeneirodalomból merít. Az elmúlt néhány évben azonban több huszadik századi szerző, például Alban Berg és Bartók Béla - művét is elővette.

Ez inkább csak látszat. Fiatal koromban minden korszak érdekelt. Bartókot már diákként, 1948-ban is játszottam, az akkor még csak tíz éves Divertimentót Spanyolországban és Olaszországban sokfelé előadtuk. Tizennyolc évesen Richard Strauss csellószonátáját játszottam, majd jött Dvorzák és mindenekelőtt Schubert. Nem volt olyan év, hogy Shuberttől valamit ne adtam volna elő. De játszottunk középkori zenét, majd Bachot és Alban Berget is. A lemezfelvételeink alapján valóban úgy tűnhet, hogy korábban kizárólag barokk és középkori zenével foglalkoztunk, és Alban Berget meg Bartókot csak öreg korunkra vesszük elő. De ez csak úgy tűnik, és nem úgy van.

• Akkor az is csak a látszat, hogy például barokk zenét ön kizárólag korhű hangszereken játszó zenekarral szeret előadni?

A barokk zenét modern hangszerekkel valóban nem jó megszólaltatni, egyszerűen nem alkalmasak erre a célra. Mondjuk Mozart késői szimfóniáit inkább korhű hangszereken a Concentus Musicusszal szeretem előadni, így könnyebb megvalósítani az elképzeléseim. Ugyanakkor a világ nagy filharmonikus zenekaraival is szeretem játszani, mert ezeknek az együtteseknek mind egyéni, csak rá jellemző hangzása van. Sok különböző egyéniség játszik itt csoportosan, és ez hihetetlen nagy érték. És számomra ez másféle megközelítést kínál, mert meg kell tudnom, rá kell jönnöm arra, hogy ők miért zenélnek úgy, ahogy. De, hangsúlyozom, mindkét megközelítés lehet autentikus és a célnak megfelelő. Mindkét formát szeretem, mégha érthetően a korhű hangszereken való megszólaltatás áll hozzám közelebb.