A tíz évből eddig egyetlen alkalommal nem volt ott - Fekete Jenő, a Palermo Boogie Gang és a Muddy Shoes frontembere nélkül szinte elképzelhetetlen a fesztivál. Nem csak a hivatalos koncertek, de az azt követő örömzenélések is.

• Emlékszel még az elsőre?

Nem igazán. A kilencvenes évek elején hihetetlen mennyiségű fesztivált rendeztek, szinte minden hétvégére jutott egy, ráadásul akkor tetőzött a nagy blues boom. Szívesen hívták a Palermót mindenhová, mi meg szívesen mentünk, így jött be a képbe Paks is. Az első buliról csak az akusztikailag eléggé kritikus sportcsarnok maradt meg bennem, tele emberrel, odakinn a szabadban meg sütés-fűzés, ökörsütés, családok, miegymás. Szép emlékek. Egy rakás külföldi zenésszel ott ismerkedtünk meg, hisz többen közülük felléptek a Palermóval.

• Például az osztrák Ripoff Raskolnikov?

Vele valóban sokat játszottunk Pakson, de Ripoffal először még a nyolcvanas években futottam össze, egyik kedvenc gitárosom, akivel aztán hamar jó barátok lettünk. Általában egyedül jön Magyarországra, egy szál gitárral is megállja a helyét, de gyakorta kíséri még ma is a Palermo egykori ritmusszekciója. Időközben egész jól megtanult magyarul, vett is magának egy házat a Dunántúlon, ha teheti, átruccan hozzánk. Írt nekünk számokat, teljesen jó a kapcsolat. Nem olyan sűrű és intenzív, mint annak idején, de a láthatatlan kapcsok megvannak. Ripoffon kívül Pakson ismerkedtünk meg egy sor kiváló finn blueszenésszel, valamint Eb Davisszel, az Amerikából Európába szakadt fekete énekessel. Nem ő az egyetlen, aki átjött, nagyon sokat átköltöznek az öreg kontinensre, mondván, itt jobban megbecsülik őket. De ez szerintem hülyeség. Aki jó, azt mindenhol megbecsülik. Mint ahogy jöhetnek mindenféle divatok, a blues igazából sosem futott le. Mindig jelen van, néha felkapják, de aztán tovább él. A blues egy a sok népzene közül, ami végül is elterjedt mindenhol a világon, de jelentőségét nem kell túldimenzionálni.  Fehér vagy fekete, tök mindegy, az ember becsukja a szemét, hallgatja és élvezi - az előadó nemétől, bőrszínétől függetlenül.

• Az első paksi bulikon még a Palermo tagjaként vettél részt. 1996-ban elkerülhetetlen volt a szétválás?

Már igazából 1995-ben nehezen ment együtt a dolog, de azért még kifutott 1996-ig, a Szigeten léptünk fel utoljára és aztán mindenki ment tovább a maga útján. Tartjuk a kapcsolatot, jóban vagyunk, játszunk egymás lemezein. Mostani zenekaromban, a Muddy Shoesban Fifi (Mezőfi István) dobol. A Palermo másik frontembere, Tamás (Szabó Tamás) inkább kísérletező beállítottságú fickó, nem annyira az előadás a lételeme, hanem az alkotás. A Palermo szétválása óta szinte minden évben kihozott egy lemezt, alakítja a kapcsolatait, ügyesen intézi a dolgait. Mindenki építgeti a maga kis egzisztenciáját.

• Négy évvel ezelőtt a Muddy Shoes-zal te is kiadtál egy lemezt, azóta viszont nem született újabb anyag. Miért?

Főként anyagi oka volt, magam is, a zenekar is régóta szerette volna. Idén viszont lesz új korong, mostanában vesszük fel, a terveim szerint az ősszel jelenik meg. A borítót is magam szeretném készíteni, felelevenítve régi képzőművészeti tanulmányaimat. Kevesen tudják talán, de valamikor szobrásznak indultam, és bár a főiskolát nem végeztem el, de dolgoztam ilyen területen, restaurátorként számomra sokáig a Nemzeti Galéria jelentette a biztos munkahelyet. Amikor már nagyon ment a Palermo, választanom kellett, hisz nem lehet a két dolgot párhuzamosan egyforma intenzitással végezni.

• Gondolom, nem bántad meg.

Persze, hogy nem. Végül is a zenéből is meg tudok élni. Amikor a Palermo futott, elég jól kerestünk, de nem nagyon tettünk félre semmit. Közben elváltam, albérletből albérletbe vándoroltam, nemrég szerencsére tudtunk venni egy lakást a kedvesemmel. Emiatt sem jött össze eddig az új lemez. De most már annyira összeérett a csapat, annyi koncertet adtunk, hogy tovább nem szabad halasztani. Jó ideje állandó a felállás, plusz jött hozzánk egy tehetséges fiatal lány, Monori Gabi. Még rajtunk, a Palermón nőtt föl, énekel itt-ott, vokálozik Gerendásnál, Zoránnál, sokfelé. És közben Fifi is elkezdett vokálozni, úgyhogy jelenleg hárman éneklünk a zenekarban. Már nem is igazán rhythm & blues az, amit játszunk, nem akarom behatárolni, mondjuk rá, hogy zene.

• A Palermóban kevés saját számot játszottatok, a Muddy Shoes eddigi egyetlen lemezén is csupa feldolgozás hallható. Lesznek-e saját dalok?

Igen, főleg azok lesznek majd rajta. Szeretnék magyar nyelvű számokat is írni. Úgy érzem, az elmúlt négy-öt évben rengeteget tanultunk, fejlődtünk. A Palermo egy idő után megrekedt a saját világában. Valószínűleg azért, mert állandóan koncerteztünk. Tamás mindig számon tartotta, mennyi buli volt, tőle tudtuk meg, hogy több olyan év is volt, amikor több mint háromszáz alkalommal léptünk fel. Ez iszonyatosan sok. Az ember ilyenkor örül, ha lerakja a gitárt. Hiába volt bőven repertoárunk, a zenekar törvényszerűen egyszer csak befulladt.

• Mondják, ösztönös zenész vagy.

Igen, teljesen ösztönösen kezdtem, megtetszett ez a műfaj, aztán nekiálltam megtanulni az alapfogásait. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ebből élek. Néha rajzolgatok ezt-azt újságokba, de végül is a zene tart el. Ez jó dolog. Hívnak, megbecsülnek, számítanak rám. Már óvodás koromban a testvéreimmel tanultunk zenélni, előbb klasszikus zongorázást, majd jöttek a fúvós hangszerek, legvégül a gitár. És mellette képzőművészet. Közben meg nyomtuk a rock and roll. Ebben a zenében jobban ki tudtam magam fejezni. A bluesba belefér sok minden. Nem csak folk, de világzene, zydeco, hawaii, slide-olás. Tizenhárom évesen láttam Muddy Waters koncertjét a tévében, és ez meghatározta az életem. Azóta tudom, mit akarok.

• Visszatérve Paksra, tavaly miért nem léptetek fel?

Nem rajtunk múlt. Kaktusz mondta, új koncepció. Aztán nemrég azt mondta, idén újra hív minket. Azért dicséretes, hogy Kaktusz ezt évről évre mindig összehozza. Amikor 1993-ben beindult, nem gondoltam volna, hogy tradíciója lesz. Neki köszönhetjük azt is, hogy kijutottunk a legkomolyabb finn bluesfesztiválra. Ott találkoztunk Santanával, Budy Guyjal, ők, úgymond, világsztárok. Talán 1999-ben játszottunk ott, tudod, elég sokat fellépünk, összefolynak az évek. Úgy ment minden, ahogy a filmekben, megérkeztünk a repülővel, várt minket a mikrobusz, vittek a szállodába, onnan a koncert. Nagyon rendben működött minden.

• Máshol nem jártatok mostanában?

Az elmúlt két évben Svájcban volt pár fellépésünk, valahogy oda keveredtünk, pubokban játszottunk, olyan helyeken, mint a Fregatt vagy az Old Man's. Svájcban egyébként is jönnek-mennek a külföldiek, elég színes a felhozatal. Valami impresszárió hallott minket egy pubban, aztán mindjárt meghívott a fesztiváljára. Megismerkedtünk a svájci magyar nagykövettel, hallotta, fellép ott egy zenekar, kíváncsi volt ránk. Mondta, bármikor jövünk ismét, keressük meg. Igazából ki kellene használni ezeket a kapcsolatokat, de ez nekünk alkatilag nem megy.

• Kihagyhatatlan kérdés: hol jobb, nagyobb fesztiválokon vagy pubokban fellépni?

Mindegyik jó. De ezzel a kérdéssel nem nagyon foglalkozom, nem is nagyon készülök a koncertekre, a helyszínen majd minden kiderül. Azért van szükség a bő repertoárra, hogy abból bárhol megéljünk. Valahol szívem szerint jobban szeretem azt a fajta közeget, amit a színpadról átlátok. Azt az ötven embert, akivel még lehet kommunikálni. Önálló nagyobb bulit ezért is rendezünk ritkán. Meg nem is jönnének el ránk több ezren.

• Talán azért sem, mert sokat játszotok, sűrűn elérhetőek vagytok.

Talán. Ezért is találtam ki, a többféle repertoárt és felállást, hogy a közönség ne unjon minket meg. Így mindenhová el tudunk menni. Van a nagyfelállás, a Muddy Shoes, 5-6 zenész, dob, basszus, vokál, zongora és én, plusz néha egy másik gitár. Eddig Sipeki Zolit és Mohai Tamást hívtam meg így. Aztán játszom Nagy Szabolccsal duóban, akusztikusan. Annak idején ez volt az ős-Muddy Shoes. Majd csatlakozott hozzánk Fifi, így lett trió, aztán bővültünk tovább. Mást adunk elő persze duóban, trióban és a komplett együttessel. Ezen kívül tagja vagyok egy Frank Zappa emlékzenekarnak - még egy régi képzőművész barátom találta ki húsz éve, de mire létrejött, a mester már meghalt. Hatalmas big band, tizenketten nyomulunk, most megyünk ki Németországba egy Zappa-fesztiválra. És ezen kívül szájharmonikás barátommal, Besenyei Csabával autentikus, háború előtti country és folkbluest játszunk.

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Palermo Boogie Gang: Bootle Up And Go >> - 303 magyar lemez, 2008

Fekete Jenő - A bluesba sok minden belefér >> - interjú, 2002.

Szabó újabb ruhája >> - cikk, 2002. április

Tíz év a periférián >> - cikk, 1996. december