Még négy nap, és kezdetét veszi a kétségkívül legnagyobb szabású hazai kulturális rendezvény, a Sziget 2002 Fesztivál. A szervezők az egy hét alatt közel 350 ezer fiatalra számítanak az óbudai Hajógyári-szigeten, ahol tízezer sátorhely várja a táborozni vágyókat, és több mint 50 programhelyszínen több ezer fellépő szórakoztatja majd az egybegyűlteket. A mostani jubileum is: sorrendben ez lesz a tizedik "szigetelés".

Volt már Diáksziget, Eurowoodstock, Pepsi Sziget, idén pedig ismét keresztapa nélkül, pusztán Sziget Fesztivál. Látogatóinak száma a kilenc év alatt épp a kilencszeresére nőtt. A költségvetése a negyvenszeresére. A programok száma és minősége meg nagyjából a kettő között.

Az is egyértelmű, hogy az egykor kívülállónak számító/gondolt Sziget mára teljesen a "fennálló" része lett, nemcsak jelenség, de egyben társadalmi lakmuszpapír és marketingesemény is. Különös ellentmondás: elvben a show-biznisz része, ugyanakkor az átlagnál látványosabb, többet akar. Egyfelől adóztatni kéne, másfelől meg hemzseg az olyan tevékenységi körtől (viszonylag alacsony jegyárak, komoly produkciók, színház, báb, szabadegyetem, civil fórum, világzene és így tovább), amit ugye nem lehet üzleti alapon valakinek a nyakába lőcsölni. A Sziget ebben az értelemben sem került még a helyére. Ha tetszik, alulról jött kezdeményezés, nehéz ezt elfogadnia annak az intézményrendszernek, amelyben másként szocializálódott emberek ülnek és döntenek. Mégis, 2002-ben a Sziget komolyan vehető és veendő hatalom, nemcsak gazdasági és píárszempontból, de társadalmi súlyát tekintve is.

A zötykölődő mikrobusz

A Sziget előképének a kilencvenes évek eleji EFOTT-ot szokás tartani. 1993 tavaszán egy azóta elfeledett Sziámi-koncertről hazafelé tartva a zötykölődő mikrobuszban éppen azt taglalta Gerendai Károly koncertszervező és Müller Péter Sziámi zenész, költő, színházi-filmes ember, hogy miként lehetne e gigantikus és alkoholgőzös házibuli több, jobb, érdekesebb. Ekkorra már megszűntek azok a szervezett táborozási formák (VIT, építőtábor, ifjúsági tábor), melyeket bár átitatott a vitatott ideológia, de mégiscsak a nemi és spirituális szocializáció, a kapcsolatteremtés, a bulizás és a mámor egyik fontos terepe volt. Másrészt szintén a feledés homályába merültek azok a nagy tömegeket megmozgató kulturális események, amelyek nem valamely eszme vagy műfaj mentén szerveződtek, hanem különböző művészeti ágak és stílusok vonzerejét felhasználva próbálták összetoborozni a fiatalokat.

Erről fantáziált hát e két különböző generációt jelképező férfiú, a kora alapján a woodstocki nemzedékhez tartozó, mégis a nyolcvanas évek rock and roll lázadóit megtestesítő magabiztos művész, és a már a nagy amerikai fesztiválnyarak után született, a koncertélet teljes ipari vertikumát gyakorlatból ismerő félszeg szervező ott, a zötykölődő mikrobuszban. És e gondolatok másnap sem hagyták őket békén, így amikor a Budapesti Búcsú kapcsán meglátogatták Tisza Zoltánt, Demszky Gábor főpolgármester akkori közvetlen munkatársát (jelenlegi píárfőnökét), a végén csak nekiszegezték a kérdést: és akkor a főváros miért nem rendez ilyet? Az önkormányzat nem rendezvényszervező cég, hangzott az egyértelmű válasz, de ha annyira hisznek benne, csinálják meg maguk, a főváros meg, ahol tud, besegít. Megadva ezzel a végső lökést a később különböző jelzőkkel ellátott Szigetnek.

Elsőként kellett egy terep, ami nyugodt és elszigetelt, ahol nem zavarnak senkit, de Budapesttől sincs messze. Kezdetben három helyszín került szóba: a hűvösvölgyi Nagyrét, a budaörsi repülőtér és az Óbudai-sziget. Hamar kiderült, utóbbi az ideális helyszín, több rockbulin is letesztelték már, 1980-ban például a "fekete bárányok" (Beatrice, Bizottság, P. Mobil, Hobo Blues Band) ide vonultak félre demonstrálni, majd 1991-ben a "felszabadult" rockerek innen intettek búcsút Ivánéknak. Egyben szimbolikus is: az ember csak átmegy egy keskeny vashídon, és máris egy másik világba lép.

Gerendai és Müller mellett az akkor egyetemista Szekfű Balázs volt a Sziget Kft. harmadik alapító tagja. Gerendai adta az alapításhoz szükséges pénzt (a szüleitől eredetileg lakásvásárlásra kapta), Müller hozta a kapcsolatait, Szekfű pedig a lakását szolgáltatta irodának. Utóbbiban aztán 1993 májusában elképesztő pezsgés vette kezdetét, lejárt szavatosságú politikai szlogennel élve fiatalok csoportja mert ott nagyot álmodni, pörögtek ezerrel, messze meghaladva a 68 négyzetméter kereteit. Amolyan baráti társaság verődött ott össze, mindenki hozta az ügybe a magáét, ügyintézett, hivatalnokokat, szponzorokat hajkurászott. Amikor pedig nagyon összecsaptak a hullámok, ment a baráti körbetelefonálás, hogy ki tud még némi pénzt szerezni, kinek van X.-hez vagy Y.-hoz valami kontaktja. És valakinek mindig volt.

Mikor az első rendezvényt - Diáksziget, 1993. augusztus 19-26. - meghirdették, sokan nem is tudták, pontosan mi ez. Lelkes anyukák telefonáltak be, hogy szeretnék befizetni a tizenöt éves fiukat erre a táborra, és kérdezték, mégis, a felügyelet és az étkezés mennyire van ott biztosítva? Meg jöttek mindenféle iskolai csoportok, és a szigetesek nem győzték részletesen elmagyarázni, hogy ez nem az, amire gondolnak, de nem is veszélyes, nem lesz ott senkinek semmi baja.

A szponzorok és állami szervek bevonásában Müller vitte a prímet, elképesztő kommunikációs készségét pedig a sajtónál is latba vetette, ontotta a szlogeneket, adta a karizmatikus víziókat, a több generációt megérintő kozmikus löketeket. Hogy a Sziget egy hely, ahol mindent szabad, de semmit sem muszáj. Egy tábor, mely senki érdekeit nem szolgálja, csak a résztvevőkét. Hogy kell egy hét együttlét és kikapcsolódás a világegyetem diákjainak, akik kortól függetlenül tanulnak vagy keresik a tanulnivalót. Hogy világ fiataljai, egybegyűljetek! Meg hogy, ami az alatt az egy hét alatt a Szigeten kívül van, az nincs.

És ő, aki korábban bevallottan sohasem sátorozott, az egy hét együttlétre mindjárt az első évben feltüzelt vagy 60 ezer embert, köztük 43 ezer fizető nézőt.

A kezdet bája és hibája

Ha 1993 merész álomnak számított, 1994 kétségkívül még merészebb: a célkeresztben ezúttal már Európa, illetve azon keresztül az egész világ. Kapóra jött a hatvanas évek amerikai fesztiválnyarainak szimbóluma, Woodstock jubileuma, ráadásul az Eurowoodstock woodstockabb volt az amerikai Woodstock \'94-nél. Míg ugyanis az Atlanti-óceán túlpartján a 25. évfordulóra javarészt aktuális szupersztárokkal emlékeztek, addig Müllerék az 1969-es legendás találkozó igazi szellemét szerették volna életre kelteni, és erre idehozták a Woodstock-nemzedék nagy túlélőit.

De hiába a siker és a lelkesedés, az Eurowoodstock pénzügyileg minden előzetes várakozást alulmúlt: a 18,7 millió forintos deficit kijózanító pofon volt. Most ütközött ki plasztikusan a tapasztalathiány, az idealista hozzáállás, a vizionárius attitűd fonákja, a jó értelemben vett amatörizmus. Akkor a többség még fiatal volt és naiv, gondolták, ez tipikusan olyan rendezvény, ahol jól érzik magukat, és akkor mással is ez történik. Amihez képest begyepesedett üzletemberi gondolat, hogy esetleg érdemes lenne figyelembe venni az akkor még bőven két számjegyű inflációt, a befizetendő áfát, a növekvő infrastrukturális és színpadtechnikai költségeket.

Az észérvek mentén haladva az első drasztikus lépést aztán 1995-ben megtették: az akkoriban nevetségesen alacsony jegyárakat majdnem a kétszeresére emelték. Meg is látszott mindez az anyagi mérlegen: ez az első év, amikor a szaldó pozitív lett. (A sors fintora, hogy ez előtt szállt ki a vállalkozásból Szekfű Balázs, aki azóta egy internetes tanácsadó cég, a Carnation Consulting Rt. vezetője.)

A keresztapa színrelépése. 1996-ban, bár ismét megdöntötték az előző évi nézőrekordot, pénzügyileg ismét buktak, vélhetően azért is, mert ebben az évben vette kezdetét az eredeti sztárfelhalmozódás. A nagyszínpadon több napra több külföldi név is jutott, ekkor láthattuk-hallhattuk többek között - hevenyészve összeállított csapata élén - a Guns\'N\'Roses-gitáros Slasht, a teljesen kiszámíthatatlan, végletekig "bebogyózott" Iggy Popot, és a fesztivál első ötvenötezres buliját hozó techno-punk Prodigyt.

Ennek a sztárfelhalmozásnak azonban ára is volt: a legbőkezűbb szponzor lett a keresztapa, ekkor vette meg a Pepsi háromszázezer dollárért a nevet, nem kis megrökönyödést keltve a szigetelők jelentős részében. Kellett is magyarázkodni rendesen. De hát akkoriban a kilincselés a szervezők életének fontos eleme volt, abban az imbolygó, eladósodással, bizonytalan jövőképpel teli helyzetben ők a kiutat csak egy hosszabb távú szponzori együttműködésben látták. Ezért, úgy érezték, bármit fel lehet kínálni. Ráadásul a Pepsi nem is akart beleszólni a dolgaikba.

1997-ben mindezen túl a hangerő jelentette a legtöbb gondot. Ez volt az első szordínós Sziget. Ekkor lépett színre Tarlós István, III. kerületi polgármester, akinek ismertsége nagymértékben nőtt azáltal, hogy az elmúlt 5-6 évben folyamatosan vitába keveredett - hol az éjszakai hangerő, hol a melegprogramok miatt - Budapest legnagyobb kulturális rendezvényével.

Szintén az év fejleménye, hogy szponzorok és támogatók felismerték a Sziget reklámértékét, és így - 1995 után másodszor - nemcsak nyereséget produkált a rendezvény, de ebből a nyereségből javarészt sikerült kiegyenlíteni az évek során felhalmozódott és maguk előtt görgetett 16 milliós adósságot. Más kérdés, hogy ekkorra derült ki: a korábban negligált áfabefizetési kötelezettségük újabb 50 millióval terheli meg őket, melynek utolsó részletét végül csak 2000-ben tudták le.

A középosztályosodás

1998 legfontosabb hozadéka, hogy az ifjúságkutatók is felfedezik maguknak a Szigetet. Valódi paradicsom ez nekik: viszonylag zárt helyen, meghatározott időintervallumban két-háromszázezer fiatal érhető el. A régóta várt reprezentatív felmérést, a Sziget szociológiai feltérképezését végül Gábor Kálmán, az Oktatáskutató Intézet vezetője és lelkes munkatársai végezték el, több hullámban, több mélységben, több kitekintéssel.

Gáborék azóta minden évben közzéteszik az eredményeket, és minden alkalommal ugyanoda lyukadnak ki: ez a rendezvény tulajdonképpen a középosztály szigete. Az ide járók iskolázottabbak, fogyasztói státusuk jobb, mint a fiataloknak általában. Nyitottabbak, a számítógép, az informatika iránt fogékonyabbak, urbanizáltak. Ugyanaz a kihívásrendszer jellemző rájuk, mint a nyugati fiatalokra, amit a kockázati társadalom kihívásának lehetne nevezni: intenzív munka és intenzív pihenés. És a Sziget ezeket az értékeket nagyjából megtestesíti számukra.

A szigetlakók esetében más a tolerancia jelentősége is: míg a magyar fiataloknál a kilencvenes években általában a konzervatívabb életforma felé fordulás figyelhető meg, ami erőszakosabb, agresszívabb, de materiálisabb, a tradíciókhoz való ragaszkodást jelent, és ezáltal körükben növekszik az előítélet és intolerancia is, addig a Szigeten a fiatalokra éppen nem ez a jellemző. Maga a Sziget is toleránsabb, de már az oda belépők is, ilyen értelemben tehát van valami szocializációs szerepe is a rendezvénynek.

Az is világossá vált, hogy bár a fiatalok körében általában a juppie-minták az erősebbek, de kezd kialakulni egy "új ifjúság", ami ezen már túlmegy. Számukra az alternatíva, az egyéniség, a kulturális értékek már fontosabbak. Gábor Kálmánék beszélgetéseik során találkoztak több olyan fiatallal is, aki azt mondta: dolgozott már Japánban meg Amerikában, de neki most fontosabb, hogy esztétikából írjon PhD-t. És mindez részben eloszlatja azokat a félelmeket, hogy a kezdetben az alternatív, underground kultúrából táplálkozó Szigeten a kilencvenes évek végére a piac és a fogyasztás fog felülkerekedni. Kiderült, ennek a kultúrának a megtartása mellett újrafogalmazódik egy új alternatív minta, egy új típusú kultúra a fiatal elitben. És a Sziget ebben a nagyon felgyorsult, középosztályosodott folyamatban olyan teret és találkozóhelyet teremtett, amely éppen ezeknek az új mintáknak a kialakulásában segített.

A fordulat éve

1999 már kétségkívül az "új" Sziget. Ekkor érezhető először a következő két évben kiteljesedő arculatváltás, az új típusú, profi szemlélet, a fogyasztásorientáltság, a stílusban, színvonalban, célközönségben való széjjeltárulkozás.

Megváltoztak a fesztiválra járók szokásai is. A "Kell egy hét együttlét" szlogen ekkorra némileg megkopott, 1999-ben már a hetijegyek mentek kevésbé, úgy tűnt, a fiatalok csak ki-kiruccannak a Szigetre, a táborozás egyre kevésbé divat. De nemcsak a napijegyesek száma ugrott meg látványosan, a hetijegyesek sem töltötték kinn az egész hetet, napközben rendre kijártak a városba fürödni, szellőzni, bevásárolni. A kezdeti társas együttlétet egyre inkább az individuumok véletlenszerű egymás mellé sodródása váltotta fel, ahol már nem az idea, hanem a gyakorlat a fontos - nagyon is racionális ellazulás lett ez.

De nemcsak a fesztivál arculata változott, hanem az azt működtető stábé is. Az egykori lelkes amatőröket ettől az évtől kezdve rendre profi szakemberek váltották fel. Miként Gerendai Károly 1999-ben a Népszabadságban nyilatkozta: "Fel kellett ismerni, tarthatatlan állapot, hogy csak lelki kötődés alapján szervezzük a rendezvényt. A Sziget ennél több lett és más. Annyi bizonytalansági tényező bukkant fel időről időre, hogy legutóbb már túl sok minden múlott a szerencsén. Megpróbálunk most felépíteni egy professzionális, de azért a Szigethez is kötődő gárdát."

Ennek a professzionális gárdának az első kulcsembere az egykori Pepsi-marketingvezér Takács Gábor, akinek 1998 őszi leigazolása akkor igen meredek húzásnak számított. Nemcsak azért, mert ő a túloldalról, a multik, a pénz világából jött, hanem ekkor szembesültek először a szervezők azzal, hogy már egy komoly karrier előtt álló menedzser is lát a Szigetben pályát. Takács volt az első, aki felismerte, hogy ez a sok ember valójában mennyit is ér. És hogy nem szégyen, ha sokat.

Az ezt követő években ugrott meg látványosan a Sziget költségvetése. Míg 1999-ben 420 millióból, addig 2000-ben már 580 millióból, egy évvel később - még kimondani is szédítő - 900 millió forintból gazdálkodhattak a szervezők. (2002-ben ez nagyjából az infláció mértékével fejelődik meg.)

Nemcsak a szponzori támogatás lett több, de változott a "szigetelők" társadalmi összetétele is, vastagodott a pénztárcájuk, nőtt az igényszintjük. Gábor Kálmánék felmérése szerint 2000-ben még csaknem háromnegyedük (71,5 százalékuk) volt 18 és 25 év közötti, 2001-ben már csak 58,7, a harmincon felüliek aránya 3,7 százalékról 8,4 százalékra nőtt. Négyötödük városi fiatal (33,8 százalékuk fővárosi), 5 százalékuk érkezett a határon túli magyar területekről.

A "szigetelők" többségének van mobiltelefonja (73,5 százalék - ez egy évvel korábban még csak 41,9 százalék!), bankkártyája (73,5 százalék), saját CD-játszója (68,8 százalék), hifitornya (59,2 százalék), számítógépe (53,1 százalék). Húsz százalékuknak saját lakása, 15,7 százalékuknak saját autója, 29 százalékuknak saját internet-hozzáférése van. Továbbra is a Sziget buli jellege dominál: túlnyomó többségük (86,2 százalékuk) barátokkal, ismerősökkel érkezik, 18,8 százalékuk a kedvesével. Hetvennégy százalékuk járt már korábban a rendezvényen, és 94,5 százalékuk tervezi, hogy ismét elmegy. A szigetlakók naponta átlagosan 2987 forintot költöttek, az 1050 fős mintában a legmagasabb napi költés 50 ezer volt.

Nem csoda hát, ha korábban soha nem látott méretű fogyasztási nyomás nehezedett a szigetlakókra, olyan étel- és italkínálat, illetve szabadidőprogram várta a látogatókat, hogy a gyengébb akaraterejű átlagpolgár gyakorlatilag egész nap - de különösen este - intenzíven és folyamatosan fogyasztott. De ez nemcsak az anyagcserében megforduló termékekre igaz, a másban utazó szponzorok szintén mindenhol ott tolongtak, óriásplakátokról, felfújható gumifigurákról, színpadokról bombáztak bennünket ajánlataikkal. A Sziget lassan beépült a cégek éves költségvetés-tervezeteibe, egész éves kampányokat hegyeznek ki rá, egész éves marketingstratégiákat alapoznak az augusztusi fesztiválszezonra. És míg 1993-ban a 26 millió forintos összköltségvetés 11 százaléka származott reklámból, addig a 2002-es egymilliárd forintos büdzsének már csaknem 40 százalékát adják a szponzorok.

Érzik persze a szervezők is: a túlzott piacközpontú szemlélet több szempontból sem egészséges. Mindenekelőtt a folytonos előrelépési kényszer miatt. Mert marketingszempontból addig sikeres valami, amíg nő. Ha megáll, mindegy miért, az már hanyatlás. És a Szigeten a mennyiségi növekedés nagyon hamar véget ér, ezért igazából egyetlen lehetőség marad: a szolgáltatások és a programok színvonalának emelése. Ami viszont kétségkívül zsákutca, mert az meg aránytalanul drága játék. Hiszen, ha nem jön több ember, a szponzor sem hajlandó többet fizetni, és hát a jegyek sem drágulhatnak radikálisan. Nagy kérdés, milyen hamar jön majd el az, amikor a minőségi követelmény már megoldhatatlan feladat elé állítja Gerendaiékat.

Bár a külső szemlélő számára kétségkívül a mindent elborító szponzornevek, a fogyasztásra serkentő reklámok váratlan attakja a legszembetűnőbb, a másik oldalról rátekintve a Sziget-szervezők ezen a területen is elég sajátos taktikát alkalmaznak. Ahogy nő a súlyuk, annál hatásosabban. Egyre inkább sikerül elfogadtatni a hirdetőkkel, hogy a Szigeten megjelenni programokkal, szolgáltatásokkal hasznosabb, mint molinóerdővel. Mert a szponzor a pénzéért valójában szimpátiát akar venni, hogy nevét az ott szórakozó fiatalok valamilyen pozitív élményhez kössék, legyen az egy mosoda, egy bankkártya-szolgáltatás, egy Bee extrém park vagy egy Grundeszliga. Az elmúlt években számtalan ilyen plusz jött létre, amit már nem a Sziget, hanem annak támogatói finanszíroznak. És végre a szponzorok már nem azon törik a fejüket, hogy miként lehetne még jobban leuralni a bulit, hanem, hogy miként lehetne azt még jobbá, még felejthetetlenebbé tenni.

Változott a Sziget reklámattakja is. 2002-ben az egyébként rendkívül sikeres sárga tehénfigurára épülő kampány egyértelműen azt mutatja, hogy igyekeznek kilógni a hagyományos értelemben vett termékek és reklámok közül. Évek óta tudatosan használnak olyan hirdetési forrásokat - fekete plakátragasztás, szórólapozás -, amelyre elvben az óriásplakátok és a tévészpotok mellett valójában nem lenne szükség, de Gerendaiéknak fontos, mert ez is üzenet, hogy ők még azért mindig mások, mint a multik.

A Sziget és a politika

A 2001-es nem az első Sziget, mely, ha rövid időre is, bekerült a politikai erőtérbe, de kétségkívül az első, ahol ez látványosan meg is jelenik: a tömegvonzás törvényének engedve és a közeledő választások bűvkörében amolyan búcsújárásba kezdtek a politikusok és közéleti személyiségek. Kint járt az egyik fő állami támogató, Deutsch Tamás ifjúsági, és a Magic Mirrorba (a "melegsátorba") látványosan el nem menő Harrach Péter családügyi miniszter, számos államtitkár, Demszky Gábor kinn ünnepelte a születésnapját, valamint megfordult ott Medgyessy Péter, akkor még miniszterelnök-jelölt. No és ne feledkezzünk meg Torgyán Józsefről, aki a rekkenő hőségben zöld selyemingben, fehér nadrágban és fehér nyakkendőben rótta odabenn a köröket, és lépten-nyomon azt magyarázta, hogy visszaszerzi még a Fradit. A tőle cigarettásdobozra autogramot kérő szép szőke lánynak pedig megjegyezte: szívesebben dedikálna a popsijára.

Torgyán megjelenésének - a mulatságon túl - már csak azért is örültek a szigetesek, mert korábban éppen a kisgazdák követelték több hullámban hangosan a rendezvény betiltását. A legemlékezetesebb két ilyen akció kétségkívül Rostás Ákos (azóta MIÉP-es fővárosi képviselő), illetve Homoki János volt honvédelmi államtitkár nevéhez fűződik. És lám, ekkor a nagy politikai mókamester is belátta, nem is olyan rossz hely ez a Sziget.

Egyik barátom nemrég ezzel kapcsolatban azt mondta: ő abból tudja lemérni, hol tartanak Gerendai Károlyék, hogy nézi, miként változnak körülöttük a viszonylatok. Érdemes lenne dokumentálni, hogy a politikai-gazdasági-közéleti elitből kikkel, mikor, mennyi időt beszélhettek, kiktől, mikor, milyen ajánlatot kaptak, és mit kértek. Hogy a kilencvenes évek derekán a szárszói találkozókon a vezető politikai nagyvadak miként hajtották el őket kedvesen, félrészegen, majd 2001 nyarán a kampány előtt ki kért tőlük tanácsot és segítséget. És hogy az, akinek előszobájában anno hosszasan várakozhattak, miként érezhette tavaly megtisztelőnek, hogy megadhatta a telefonszámát.

De nemcsak ezt lenne érdemes dokumentálni, hanem azt is, hogy az utóbbi három évben a rendezvény sikerességével hogyan nőtt a Sziget Kft. súlya a főváros kulturális életében. Hogy mennyire örömteli vagy sem, nézőpont kérdése, de tény: lassan Budapesten nincs olyan tömegrendezvény, amelyhez Gerendaiéknak valamilyen szinten ne lenne közük. És bár a Sziget Kft. éves forgalmának 80 százalékát még mindig maga a Sziget adja, de már ott sorakozik mellette három, egyenként százmillió körüli rendezvény, a Sport Sziget, a Budapest Parádé és a Hisztéria Fesztivál. És nemcsak rendezvényszervezésben kezd kiteljesedni a Sziget, szép lassan felépül körülötte egy saját kis "médiabirodalom" - Wan2, Sziget.hu, valamint a jövő tavaszszal induló TV Sziget - is, még ha ezen a területen egyelőre nem annyira látványosak is a sikerek.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Gerendai Károly - Városreklámnak sem utolsó >> - interjú, 2007. augusztus

Gerendai Károly - Az áttörés éve >> - interjú, 2003. július

Sziget-zene - Kisérletek az idő megállítására >> - cikk, 2002. augusztus

Sziget-kóda >> - cikk, 2001. augusztus

Sziget-újdonság: világzenei nagyszínpad >> - cikk, 2000. augusztus

Gerendai Károly -Amíg a hely engedi >> - interjú, 1999. július