2015.-ben (fotó: Slieve Donard)
Bár származását tekintve ír/skót, a szülői házban a fekete amerikai blues hangjain nőtt fel. Tizenkilenc évesen a Them együttes frontembereként bukkant fel a nemzetközi rock and roll cirkuszban, 1967-ben szólópályára lépett, és azóta is szorgalmasan jelenteti meg a nagylemezeket – az idén júniusban a boltokba került Remembering Now már a negyvenhetedik (!) stúdióalbuma a sorban. Ráadásul a ma nyolcvanéves Van Morrison a színpadon ünnepel.

1983-ban Barcelonában

Döntően a Deep Purple énekeseként ismert, tevékeny részese volt a hetvenes évek legeleji klasszikus hard rock albumoknak, ahogy az 1984-es újjászületés óta is szinte valamennyi korongon ő énekel. De címszereplőként részt vett Webber történeti rockoperája, a Jesus Christ Superstar első változatában, megfordult a Black Sabbathban, 1976 és 1982 között pedig saját zenekarokat is vezetett. Ian Gillan nyolcvanéves.

 Sziget 2008 - Fotó: Glódi Balázs / Sziget

A kétezertízes évekre a Szigeten egyre inkább dübörgött a tömegigényeket kielégítő professzionális programgyár, mégha mutatóba még akadtak nonprofit helyszínek és programok. Aztán 2020-ban és 2021-ben a fesztivál elmaradt, azóta pedig nagyot változott a világ, amelyet az időközben külföldi kézbe került Sziget is maximálisan leképezett. Jöjjön hát a szubjektív visszaemlékezés harmadik, utolsó része, mely még a pandémia előtt időkre, a 2008 és 2018 közötti időszak eseményeire fókuszál.

A Fun-Da-Mental az 1998-as Szigeten - Fotó: Velledits Éva

Az ezredfordulóra középosztályosodó Szigetet (a részleteket lásd itt és itt) a kétezres években sajátos kettősség jellemezte: egyfelől a tömegigényeket kielégítő professzionális programgyárként működött, másrészt még tele volt nonprofit helyszínekkel és programokkal. Jöjjön hát a szubjektív visszaemlékezés második része a kétezres évek szigetes eseményeiről.

Bár a ma 70 éves Laár András idén májusban – negyvennégy év közös zenélés után – otthagyta elsőszámú zenei közegét, az újhullámos KFT-t, illetve bő három éve – szintén emberi okokra hivatkozva – pedig másik lényegi közegéből, az abszurd humort játszó L’art pour l’art Társulatból is kilépett, akárhonnan nézzük, ezekben a formációkban alkotta életműve legjavát.

Fotó: Kreiss Gábor

Népzenész, zenei szerkesztő, zenetanár, kultúraszervező. A ma 70 éves Eredics Gábort a nagyközönség főként az 1974-ben alakult, immár Kossuth-díjas Vujicsics együttes vezetőjeként – basszprímtamburásaként és harmonikásaként – ismeri, de emellett fontos szerepet játszott abban, hogy 2007-ben a Zeneakadémián megalakulhatott a Népzene Tanszék (ahol jelenleg is tanít).

Sziget 1996 - Fotó: Teknős Miklós

Mindenkinek megvan a maga Sziget-története, tartja a közhellyé koptatott mondás. A 2025. augusztus 6-án hamincegyedik alkalommal nekilendülő fesztivált valóban többé-kevésbé végigéltem, mégha már az indulás évében, 1993 augusztusában sem álltam a magam akkor huszonnyolc életévével a látogatói célkeresztben. Jöjjön hát egy szubjektív visszaemlékezés a múlt évezredben zajló szigetes eseményekről.

Bob Dylan Newportban a Paul Butterfield Band tagjaival

A ma nyolcvannégy éves Bob Dylan még élemedett korában is folyamatosan az érdeklődés homlokterébe kerül: nemcsak azért, mert 2016 őszén – a műfaj történetében először és eddig utoljára – neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, és azóta további három stúdióalbummal toldotta meg amúgy sem vékony életművét (a legutóbbit, sorrendben a negyvenediket 2023 júniusában jelentette meg), hanem mert többek között tavaly decemberben mutatták be róla a sokadik filmet, ezúttal a korai korszakát taglaló Sehol se otthon (A Complete Unknown) című zenés életrajzi drámát. Utóbbi a legvégén ráadásul azt a drámai pillatatot eleveníti fel, amikor 1965. július 25-én – tehát ma hatvan éve – a Newport Folk Festivalon bedugta a gitárját az erősítőbe, és ezzel (oldalán a Paul Butterfield Band tagjaival) az elsők között elektronizálta a tengerentúli folkos hagyományokat.

A Live Aid kétségkívül vízválasztó a populáris zene történetében: az afrikai (etióp) éhezők megsegítésére 1985. július 13-án két fő helyszínen, a londoni Wembleyben és a philadelphiai JFK stadionban megrendezett megakoncerten a pop- és rockvilág akkori krémjének produkcióit – az élő tévéközvetítések jóvoltából – a világ 160 országában összesen 1,5 milliárd néző követhette figyelemmel. A nyolcvanas évek Woodstockjaként is emlegetett jótékonysági eseményen emelkedett végérvényesen a globális szupersztárok sorába Madonna vagy a U2, még többet emelt a Queen és Phil Collins ázsióján, miközben itt erősítették meg státuszukat az akkoriban a negyvenes éveik elejét taposó „nagy öregek”, Paul McCartney, Eric Clapton, Bob Dylan és Mick Jagger.

Nem tartja magát műfajteremtőnek, pedig nagyon is az: nincs még egy jazzalkotó, aki így ötvözné az amerikai fekete jazz harmóniavilágát és improvizációs technikáját a magyar népdalkinccsel és lelkülettel. Akinél e két eltérő világ ennyire míves és természetes egységet alkotna. Aki tényleg ennyire hamisítatlan „magyar jazzt” játszana. A ma hetvenéves Dresch Mihály számára a zenélés személyes identitáskeresés volt, befelé élt, belülről építkezett, konokul, következetesen járta a maga útját, függetlenül attól, hogy az mennyire tűnt korszerűnek vagy sikeresnek.