Fotó: JBSZ

Heten, mint a gonoszok indultunk el eme távoli és ismeretlen vidékre. De nem véletlenül és hivatlanul! Vártak bennünket kínai és nási barátaink, akik már átestek 1-2 Mediawave fesztiválon, azaz tudták, mi érdekelhet bennünket kultúrájukból. Ezen élményeket és találkozásokat villantja fel naplófilmünk. Plusz ezek a jegyzetek.

A csapat tagjai:

Both Miklós - ének,gitár

Kovács Norbert "Cimbi" - néptánc, "kanna", szervező

Hartyándi Jenő - operatőr, szervező

Csillik Dilara - a Magyar Ázsia Társaság elnöke

Jörg Tibor - hangmérnök

Jávorszky Béla Szilárd és Jávorszky Éva - zenekritikus, fotó

* * *

1. nap - 2012.09.30., vasárnap

Nem a legjobb előjelekkel landoltunk Chongqingban, Szecsuán és Jünnan tartományokban az elmúlt hetekben földrengésekről, tartós esőzésekről, földcsuszamlásokról érkeztek hírek. Mindez persze nem rettentette vissza harcedzett kulturális különítményüket, de tény, hogy tizenpár órás repülés és az ilyenkor elmaradhatatlan jetlag mellett nem épp arra vágytunk, hogy még a kiszámíthatatlan elemekkel is birkóznunk kelljen útközben.

Elvben kisbusz várt ránk a kijáratnál, baráti szálak szervezték oda, hogy aztán a következő két napban elvigyen minket az ezerháromszáz kilométerre lévő Lijiangba. Hegyeken, völgyeken és a holdközép ünnep miatt totálisan túlcsordult utakon át. Elvben tehát ott várt, sofőrje kezében a Mediawave felirattal, még tanakodtunk is előtte, hogy latin betűkkel vagy kínai írásjelekkel lesz-e rá odabiggyesztve a szöveg. De mint később bőségesen megtapasztaltuk, Kínában a tervezés és a gyakorlat ritkásan keveredik köszönőviszonyba egymással. Úgyhogy bizony nem várt ott ránk senki más, csak a hűvös hajnal és a gomolygó pára.

Holdközép ünnepén távolsági busszal vagy vonattal eleve reménytelennek tűnt a próbálkozás, maradt hát a repülő, meg az összeszorított fog. Hogy hátha. Vagy ha nem, hát keresünk a közelben egy szállodát, utána egy közeli helyszíni hőforrást, beleülünk, oszt kibontjuk a magukkal hozott pálinkás butykosokat. S megálmodjuk magunknak Lijiangot.

De szerencsére bejött a hátha. Némi kérdezősködés és mutogatás mentén eljutottunk ahhoz a pulthoz, ahol közel egy órát várakozhattunk, míg a két akkurátus kínai adminisztrátor kislány ki-be nyitogatta, ide-oda rakosgatta a nehezen értelmezhető útlevelet, próbálta belőle kisilabizálni a neveket, karakterről karakterre aprólékosan haladva, komputerbe ütögetve, közben folyamatosan újra és újra csekkolva. Cserébe azonban három órával később már repülhettünk is Lijiang felé az amúgy totálisan teltházas gépen. De csak azt követően, hogy előtte a váróban hosszasan kiélvezhettük Richard Clayderman döbbenetes indulatokat is kiváltani képes zongorajátékát.

* * *

Másfél órával később - zuhogó esőben, két hegyvonulat között - landoltunk Lijiangban. Ahol többek között a Rómer ház színpadhátterének alkotója, Wu Jiang festő, a városban letelepedett, a kilencvenes évek dereka óta Kínában élő Nagy Henrik és annak Kara névre hallgató golden retrieverje várt bennünket.

Korábban helyi barátaink telefonon feltették a kérdést: szállodában vagy ismerősöknél laknánk-e szívesebben. Egyöntetűen az utóbbira bólintottunk. Mire az előbbit kaptuk. Az ilyesmihez Kínában illik hozzászokni. Így kerültünk az óvárostól nem messze lévő, latin betűs átírásban nem létező nevű hotelbe, mely európai standardokhoz nehezen mérhető, de elfogadható színvonalú és viszonylag tiszta volt.

Reggel óta ólmos fáradtság kerülgetett mindenkit, de tudtuk, legalább este 8-ig ki kell bírni ébren. Hogy ne az éjszaka közepén ébredjünk. Így cucc le, és irány egy szimpatikus környékbeli kifőzde. Előtte azonban pénzváltás, ami itt, Lijiangban közel sem annyira rutinfeladat. Egyfelől kizárólag bankokban lehet, másrészt kétféle adatpapírt teleírva. Miközben szorgalmasan körmöltünk és reménykedve várakoztunk az ügyféltérben, a bank szépen ránkzáródott. Leereszkedett a fémrács, shotgunos, golyóálló mellényes biztonsági őrök jöttek-mentek, nagy ívben negligálva bennünket. A végén aztán - mintegy angolosan - a hátsó bejáraton keresztül távozhattunk.

Egy közeli muzulmán étteremben kötöttünk ki. Ahol ugyan nem lehetett alkoholt kapni, de Wu Jiangét megoldották: egy környező boltból 10 darab egydekás argotóval (helyi pálinka) tértek vissza. Miközben fertőtlenítettünk, hosszasan hozták a fogásokat. Fűszerek, ízek, szagok, hangulatok. Szavakkal úgyis leírhatatlan.

* * *

Másnap délben újabb kulináris menet - ezúttal az idei Mediawave-et megjárt örökké vidám nási fiú hívott meg. Újfent komoly falatoktól roskadt az asztal. Középen halak. Ez errefelé a gazdagság szimbóluma. Mellettük pedig az itt kitüntetett csemegének számító sült bogarak. Kellő nyitottsággal közeledtünk feléjük. Nem okoztak csalódást.

Később előkerült házigazdánk házi főzésű pálinkája (teáskannában hozták!), ami inkább átmenetet jelentett a pálinka és a likőr között, valami fán termő bogyóból készült, az egyszerűség kedvéért fogjuk rá, szederből. Roppant mód színezett mindent. Így a legvégén a mohóbbak lilás fogakkal vigyorogtak egymásra. Adott pillanatban Cimbi felkapta a közelben álló, a piacon nemrég vásárolt kerámia köcsögét, és ütögetni kezdte. Both Miki kínai szavakat tanult a vendéglátótól. Miközben ők is, mások is lelkesen bólogattak és koccintgattak.

Meg kellett állapítanunk: mégiscsak van, amikor szép az élet.

* * *

Este a násik által üzemeltetett 2416 klubban kötöttünk ki. Mint a neve mutatja, a tengerszinthez képest 2416 méter magasan. Ez volt az első alkalom, de idővel számos további követte. A mostani zártkörűnek számított, és amolyan showcase-szé formálódott: főként olyan művészek váltották egymást a színpadon, akik potenciálisan bekerülhetnek a Mediawave jövő évi programjába. Többek között itt bukkant fel először WangXiao (magunk között csak Dzsingisz kánnak hívtuk), aki főként e környéken viszonylag ritka torokhangjával bűvölt el minket. Plusz egy szemüveges, háromhúros hangszeren játszó fickó, akivel a végén - Both Mikivel és egy helyi gitárossal megtámogatva - roppant elementárisat örömzenéltek. Szavakba megint nehezen önthető. Ahogy ott körbe ülve az akusztikai környezet egészen átváltozott. Ahogy a bal fülemben  felől a zene szólt, a jobban pedig Dzsingisz hangja rezonált, de nemcsak a dobhártyámon, hanem az egész testemben, különösen a mellkasban és gyomor tájt.

Amúgy egész este folyt a barátkozás. Csorgott a tibeti és a sunyali argoto (ez a mi pálinkánk). Meg a Happy Hours sör. A végén pedig, meglepetésként, Dilara is bevetette magát: felöltötte ujgur-ruháját és gépzenére táncra perdült. Nem győztünk ámulni, hogy a nyakát miként tudja oldalirányba így mozgatni. A végén még Jenő is elégedetten csettinthetett: „Dilara, te vagy a mi titkos ászunk”.

Két óra elmúlt, mire hazaértünk. A szálló rácsa lehúzva, ajtaja becsukva. Henrik azonban ismerte a dörgést: csak nyitni és húzni kell mindent. Idővel a házinéni is felbukkant, álmos szemekkel, pizsamában. Ezúttal nem mosolygott.

2. nap - 2012.10.01., hétfő

A Mediawave-et megjárt nási testvérpár egyikénél vizitáltunk ma. Lijiang több, elszórt részből áll, ő az egyikben lakott, gyakorlatilag mintha falura érkeztünk volna. Csupa földszintes ház, előkelőbb és lepukkantabb felváltva, köztük, a bozótosokban pedig irdatlan pókbirodalmak nyújtóztak. A legnagyobb - legalábbis amibe belefutottunk - hat méter szélesen, három méter magasan és három méter mélyen feszült, felfoghatatlanul és átláthatatlanul. E sűrű szövésű, horrorisztikus 3D pókhálóban legalább száz, időnként tíz centi „fesztávú” lakó gubbasztott. Várva az élelmet hozó rezdülést. Ha ide rovar tévedt, esélye sem maradt.

Hogy az információk errefelé mennyire képlékenyek, mutatta: induláskor még úgy volt, ebédre hívtak, egy órával később, a helyszínen viszont kiderült, max estebéd lesz belőle. A falatnyi konyhában ugyanis a nők épp hogy belelendültek. Úgyhogy vendéglátóink telepakolták az asztalt gyümölccsel, szotyolával, pálinkával és sörrel, hogy addig se szenvedjünk hiányt. Szórakoztatásképp pedig rögtönöztek egy elementáris nagycsaládi koncertet.

A prímet persze a fuvolás Li Yi és a furulyás/énekes Ju Yi vitte, de a teljes család részt vett benne: az egyik feleség fektetett húszhúros citeraszerűn játszott, a másik négyhúros lantszerűn, fiaik pedig kéthúros, vonóval megszólaltathatón. Bensőséges, familiáris kamara folk. Hitet, erőt, harmóniát sugárzó. Plusz egységet és természetességet. Ugyanezt lehetett érezni, amikor utána - úgy ahogy voltak, hétköznapi ruhában - bemutatták nekünk a hozzá való körtáncot. Még a szomszédok is összeszaladtak. Gumicsizmában, kötényben, ahogy kell. S közben meg csak úgy harsogott a „zsütű”, meg a „naggyonjó”.

* * *

E napra bőséggel megvolt hát az élmény. Mégsem ért véget. Az óváros fölé tornyosodó Dong bárban ünneplőbe öltözött, tisztességben megőszült éltes nási népmuzsikusok vártak ránk a nekihűlő, szelesedő estében. Alig győztük átverekedni magunk a holdközép ünnep miatt elsősorban belföldi turistáktól túlcsordult sikátorokon. De még ekkor sem értünk el hozzájuk: a bárban „ráhangolódásként” egy lelkes fiatal gitáros srác angolszász rockos nótákkal szórakoztatott minket. „Akkor most jöjjön valami special chinese”, mosolyogta a mikrofonba. Majd belecsapott a Jailhouse Rockba.

Jólesett, amikor átadta a színpadot. Mégha igazán a lobogó műtűz mögött ülő, háromnyelvű molinó alatt játszó, szépkorú népzenészek sem nyűgöztek le túlzottan. Némileg sarkítva: szűk levegőjű, skanzenbe való turista programot nyomtak. Szépen, tisztelettudóan. De elenyésző tűzzel és meggyőződéssel. Idővel csatlakozott hozzájuk a sámánra hajazó lokális harlekin. Aki ráadásul annyira hatásvadász módon derviskedett, hogy még a körülöttünk lévő helybeliek is megmosolyogták. A búcsúzás előtt viszont kiderült róla, hogy a dongba írás avatott mestere. Mindannyiunknak kanyarított egy emlékezetest. Pennával, pergament papírra. Vagy legalábbis arra emlékeztetőre. S ezekből ugyanaz a képiség és ugyanaz az ősiség sugárzott, akár az egyiptomi hieroglifákból.

3. nap - 2012.10.02., kedd

Az első nap, amikor lehetőségünk nyílt a szabad kószálásra. Éltünk vele. Órákon át élveztük, hogy sehova sem sietünk, csak bandukolunk és bambulunk szerteszét ebben az irdatlan, átláthatatlan kiterjedésű, élettől duzzadó skanzenben. Melyet keresztbe-kasul szelnek a kínai viszonylatban kristálytiszta patakok. Valójában mind abból a Yuhe folyóból fakad,  amely ott, ahol eléri az óvárost, rögvest három főágra szakad. Hogy onnan idővel osztással tovább szaporodjon. Szarkalábként hálózza be az egész várost. A közlekedést elősegítendő ezért is ível át rajta közel háromszáz kő- vagy fahíd.

Mondják, Lijiang szinte valamennyi házát víz öleli körül. Az oldalágak kőlapok között futnak, néha felszínre törnek, néha megint elbújnak. Úgyhogy időnként nem árt a lábunk alá nézni, nehogy egy óvatlan pillanatban belezúgjunk az árba.

Ahogy a vizekben, úgy az utcákban is vannak a főerek. Rajtuk böszme sűrűségű színes emberkavalkáddal. Gyakorlatilag napszaktól függetlenül, folyamatosan. Bármennyire törekedtünk oldalágakon haladni, rendre belekényszerültünk, hogy ússzunk az árral. Vagy éppen vergődjünk vele szemben.

A múltban Lijiangnak is megvolt a maga ura. A násik királya a nagy kínai birodalomban. A Mu család mintegy huszonkét generáción (mintegy 470 éven) át irányította e vidéket. A leginkább az itteni, közel 30 ezer négyzetméteren elterülő palotaegyütteséből. Amolyan lokális Tiltott Város ez, fallal körülvéve, melynek külső oldalához szorosan tapadnak a pórnép házai. A palotaegyüttes nemcsak elegáns, többemeletes, aranycsúcsos pagodáival válik ki a tájból, hanem kékre festett háztetőivel is a szürke sziluettből.

Viszonylag frissen renoválhatták, a hozzá tartozó kerten azonban kevésbé látszott a törődés. Odabenn pedig a szokásos. Meg persze a hömpölygő tömeg. 99 százalékban hazaiak. Thai, burmai és vietnami arctípusok váltakoznak mongollal, ujgurral, tibetivel, és e vérbeli multikulturális forgatagban érthető módon szívesen látott minden újabb idegen. Meg ritka holló errefelé a fehér ember. Többségükben távolabbi tartományból érkeztek, így náluknál magasabbakkal és sápadtabb bőrűekkel elvétve találkozhatnak. Főleg nem fonott szakállúakkal vagy copfos idegenekkel. Vélhetően ezért e nagy, de egyáltalán nem zavaró és tolakodó érdeklődés irányunkba. Permanensen mosolyognak, biccentgetnek, mahjongozni invitálnak, közös fotót kezdeményeznek. Meg persze minimum kétszeres áron kínálják a portékájukat.

A palotaegyüttes legtetején taoista templom. Benne három szerzetes, közülük kettő épp evett, a harmadik kijött elénk, bár ő sem tűnt túl barátságosabbnak. Tovább kúsztunk hát az Oroszlán Hegyre, egészen az annak csúcsán álló Wan Gu Lou pagoda legtetejére. E négyszintes épület legalja buddhista templom, tömjénnel, füsttel, hívőkkel. Az ég felé haladva aztán átlényegül képgalériává. Az átlagturista ízlésvilágát célozza meg, könnyedén átfűzzük rajta magunk. Hogy végre felérjünk a csúcsra, ahonnan remek körpanoráma nyílik Lijiangra.

Még a Himalája előőrsének számító, örökké hó födte Youlong-hegység is kivillant a távolban a rojtos szélű kora októberi esőfelhők mögül. Legmagasabb csúcsa veri az 5600 métert. Északi oldalán pedig ott tátong a világ egyik legmélyebb völgye, a tizenhat kilométer hosszú Ugró Tigris szurdok. De persze Lijiangban mások a viszonylatok: 2400 méter magasból szemlélve ezek a csúcsok nem tűntek magasabbnak, mint az osztrák völgyekből a háromezres ormok. Ráadásul itt lényegesen közelebb vagyunk az Egyenlítőhöz (gyakorlatilag Szaud-Arábia magasságban), így a hóhatár is lényegesen magasabbra húzódott.

Az Oroszlán Hegyről körbepásztázva meg kellett állapítani, innen szemlélve Lijiang egyetlen homogén horizontális massza. Egyenmagasságú egyentetők mindenfelé, elvétve egy-egy kitüremkedés, torony, a többinél magasabb tereptárgy. Meg persze más a tetőzet az óvárosban és más a modernebb városrészben. De amúgy ameddig a szem ellát, végtelen monoton szürkeség. Amely minden irányba beletorkollik a zöldellő hegyoldalakba.

A pagoda mögött viszonylag szépen karbantartott kert. Benne két kisebb pagoda. Egyikben a béke harangja, a másikban a szerencse dobja. 5 jüan ellenében bármelyik szabadon megszólaltatható.

* * *

Délután háromtól barátkozós workshopot gondoltunk a 2416 klubba, mely a tervek szerint estére valódi produkcióba torkollott volna. Aztán kiderült, már érkezéskor totális a teltház. Hivatalnokok és újságírók hada figyelte lépéseink. Alig hogy befutottunk, Cimbit és Mikit a színpadra lökdösték. Ahol aztán felváltva pöröghettek a helybeliekkel. Úgy tűnt, mindenki arra hajt, hogy megmutassa magát. Hátha meghívást kap a Mediawave-re. Így mindenféle produkciókkal előrukkolnak. Olyanokkal is, amelyeknek persze ott semmi helye.

Este ugyanez - immár kötetlenebb formában - tovább folytatódott. S megint megtapasztalhattuk a sunnyali argoto erejét: Li Yi és Ju Yi nem terveztek újabb kört, hatására azonban ott teremtek a színpadon, és lenyomtak pár fuvola-furulya duót. Hogy aztán a végén ismét harsoghasson az egészségedre!, meg a zsütű!.

4. nap - 2012.10.03., szerda

A mai nap a helyi hagyományőrző Teve klubba voltunk hivatalosak. A színpadon komplett vonószenekar feszített, a háttérben Lijiang nevezetes havas hegycsúcsa, előtte hattagú, népviseletes asszonykórus, harsány férfiénekessel kiegészítve. Letűnt, heroikus időket idéztek. Nagyzenekarra átírt nási zenét játszottak. Legalábbis ezt állították. A népies dallamok, motívumok kétségtelenek voltak. Bár időnként erős kortárs zenei elemeket hallott bele az ember. Külön érdekességet jelentett a kotta, amiből a „pincérszerűen” felöltözött zenészek játszottak: a gitártabhoz hasonlóan a leginkább húrokat és számokat tartalmazott.

A nagyzenekart idővel hattagú kamaraegyüttes váltotta fel, amelyben már ott pengette a négyhúrost az a néni, aki énekével és dorombjátékával később úgy megérintett minket. Aztán némi kínai opera, két kosztümös, legyezős hölgy pantomimjátékával. Majd az egyik helyi kalligráfus ünnepélyesen átadta azt a dongba írással tarkított plakátot, amelyre a biztonság kedvéért magyarul is rábiggyesztették: „Az ember és a természet testvérek”.

Zárásként jöhetett a nagy csoportkép, amelyre a délután valamennyi hőse és vendége felpréselődhetett.

A protokoll program utáni nagy, közös ebéd viszont döbbenetes élményeket hozott: az időközben belazult vendéglátóink elképesztő decibellel zendítettek kínai nótákra, népdalokra. Csak úgy áradt belőlük az ének. Visszaadhatatlanul erős hangulatot adva az együttlétnek. Amikor válaszként a mieink belekezdtek a Tavaszi szél vizet árasztba, a helyiek zavarba jöttek. Láthatóan nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. De aztán újfent rázendítettek. Megint csak olyan decibellel, hogy beleremegtek az ablaküvegek.

Cigaretta a fül mögött - gyakori látvány errefelé. Miként az is, hogy a kommunikációt pótolandó, a helybéliek rendszeresen cigarettával kínálnak. Nem dobozból, hanem szálakként, kézből, kézbe. Kedves gesztus. De legalább adnának utána tüzet.

Estefelé visszaszállingóztunk a félig nyitott (csak a színpad fölött zárt) klubba. Ahol szürkület magasságában kezdetét vette a „tűztánc”. Nási asszonyok némileg diszkósított ritmusú népzenére vonultak tánclépésben körbe-körbe. Miközben a zene folytonosan elbizonytalanította az embert, hisz a világ különböző tájainak hangulatát idézi fel: afrikai ritmusok és Andok-beli hangzások keverednek az ázsiai vérrel.

5. nap - 2012.10.04., csütörtök

Neki-nekiszomorodó esőben parkoltunk le az árvaház előtt, melyről hamar kiderült, egyáltalán nem szokványos. Nem állami fenntartású, hanem alapítványi rendszerben működik, adományokból. Ráadásul a kapott pénzt befektetve, azzal gazdálkodva, azt folytonosan forgatva. Az udvaron elkerített veteményes. 285 gyereknek ad otthont, 6 és 16 év között, akik olyan körülmények között élhetnek és nevelődhetnek itt, amely nemcsak kínai viszonylatban kiugró színvonalú. Örülnénk, ha a magyarországi árvaházak többsége ezen a nívón üzemelne.

Miután Mikiék beálltak, néhány gyerek műanyag székek garmadát hozta be, villámgyorsan és szakszerűen szétpakolta őket. Majd az addig az udvaron játszók 15-20 fős csoportokban fegyelmezetten bejöttek, leültek és várták, hogy kezdődjön az előadás. Értelemszerűen őket is a leginkább Cimbi legényes táncai ragadták magukkal, egy-egy látványosabb mozdulatsor után csak úgy zúgott a taps. Mégha időnként olyan érzése is támadhatott az embernek, hogy mindezt valaki megkoreografálta.

Aztán értelemszerűen a gyerekek következtek. Kórusban skandálták a szerintük alkalmas társak nevét. Míg ment a bizonytalanság, megjelent Sandokan, legalábbis annak helyi reinkarnációja. Óriási ováció közepette masírozott a színpadra. Beterpesztett és rázendített. Mit is mondjak: a külseje ennél sokkal többet ígért.

Több lelkes fiú, végül egy lány követte. Utóbbi kezdetben úgy tűnt, pusztán tátikázik. Aztán adott ponton kieresztette a hangját. S akkor értettük meg, miért biztatták annyira a többiek. Produkciója után viszont a hangulat kezdett leülni. Idővel a gyerekek visszaszaladtak az udvarra, mi még egy darabig ott totyogtunk mellettük, próbáltunk látszatbarátkozni, de a nekikeseredő eső végül pontot tett a látogatás végére.

* * *

Estére újfent a 2416-ban vártak minket barátkozni, de ahogy haladtunk arrafelé, csörgött Henrik telefonja, meg sem lepődtünk, megint irányváltás, a végén Dzsingisz kán klubjában kötöttünk ki. Ahol egy tibeti énekesnő várt ránk, hogy megmutassa magát. Úgy hírlik, most ért véget az elvonulása, nemrég „jött le a hegyről” a meditációból. Most mindenesetre viszkizett meg cigarettázott. Plusz komplett effektsort pakolt maga elé. A beállás alatt pedig nyomkodta a mobiltelefonját.

Első fülre amúgy tetszetőset nyújtott. Megidézte a jakkal teli hegyi legelőket, a tibeti arccserző szeleket. Hol fiatal lányos, hol öregasszonyos hangon. Idővel azonban meg kellett állapítanunk, az erőben akad némi zavar: van technika, van hatás, de közben eléggé vékonyka a mögöttes tartalom.

6. nap - 2012.10.05., péntek

A piacon járva időről időre belevesztünk a fűszerek világába. Ámultunk annak változatosságán. És a miénkétől való különbözőségén. Meg hogy mi mindent lehet arra használni. Miként mondani szokták: Kínában, ami mozog, abból ételt készítenek. Ami nem, abból fűszert.

* * *

A nap folyamán többször nekikeseredett az idő, a legintenzívebbé délután vált, amikor vendéglátóink piknikre vittek bennünket a festői Lashihai tó partjára. E vidék nemcsak keresett kirándulóterep, hanem a házasságra lépő lijiangi fiatalok egyik kedvenc fotózkodási helye is. A cudar idő ellenére mennyasszonyok és vőlegények tucatjai pózoltak végtelenül romantikusakat. Henrik mondta egyszer, hogy a kínaiakban kevés az érzelem. Lehet, ezt próbálják e giccses szentimentalizmussal ellensúlyozni.

Később, amikor újra nekieredt az eső, és mi visszahúzódtunk a kétszintes épületbe, döbbentek láttuk, egyes mennyasszonyok mire képesek. Nemcsak hogy mozdulatlanul tűrték a rájuk zúduló esőcseppeket, de egy-egy fotó kedvéért leültek, sőt le is feküdtek az átázott, csuromvizes fűbe.

A pikniket persze erőteljesen nehezítette az eső. Miközben a minket kísérő fiatalok szorgalmasan dolgoztak a harctéri állapotokat mutató konyhában, addig mi megpróbáltuk beüzemelni a sütődét. Embert próbáló feladat lett. Nemcsak a magunkkal hozott faszént kellett valahogy (csizmasarokkal, karate mozdulatokkal) felaprítani, hanem izzásra is kellett bírni. Próbáltunk a zuhogó esőben a környező bokrok tövéből némi száraz ágat gyűjteni gyújtósnak. Mások szereztek hajszárítót, azzal támadtak. Mintegy másfél óra alatt aztán lett annyi parázs, hogy neki lehetett állni az első nyársakat sütögetni. Onnantól gyorsan fogyott minden. Fény, étel, alkohol. A nagy barátkozás-italozás közepette pedig újabb (képernyőre nem vethető) szavakkal bővültek a szótárak.

7. nap - 2012.10.06., szombat

Ma este Dzsingisz kán bárjában magyaros vacsorával igyekeztünk meglepni vendéglátóinkat. Cimbi vitte benne a prímet, rotyogtatta a pörköltet, miközben a vokban fantasztikus parasztrántottát ütött össze. Egyedül az eléggé avas szalonna rontott az összképen. Meg hogy a kétállásos gázrezsó egy idő után megadta magát a súlynak: a négy tartóláb sorra összeroskadt.

Míg a pörkölthöz a konyhában a nokedlit szaggattuk, odakinn a barátaink rácuppantak a lecsóra, még szerencse, hogy Dilara gondolt ránk, és előre elmentett belőle egy-egy adagot. A pörköltkörre viszont kellően kidőltek, kisebb elánnal közelítettek hozzá. Pedig aki belekóstolt, egyértelműen bólogatott. Ráadásul nekik nem jelentett gondot pálcikával felcsipegetni a nokedlit.

A vacsora mellé szervírozott kínai-magyar örömzene olyan lett mint a mogyorófavirág: sokat ígért, keveset adott. A délutáni próbán a színpadról leesett, ezért feldagadt lábú WangXiaohoz, a tibeti énekesnőhöz és a Dalíból érkezett dobos sráchoz Both Miki ezúttal hegedűn csatlakozott. Elvben meditatív, elmélyülős, kozmikus erőket megmozgató zenét játszottak. A produkciót azonban se szellem, se energia nem járta át. Csak kínlódtak, szenvedtek, tetszelegtek. A helybeliek pedig udvariasan tapsoltak hozzá.

Persze azért egyáltalán nem ez jellemezte a hetet. Melynek zeneileg egyik legfontosabb hozadéka, hogy Cimbi és Miki mennyire egymásra talált. Duójuk mennyit érett, csiszolódott, színesedett úgy, ahogy a napok múltak. Hogy Miki egyéni, néha idegen tájak dallamaival is megbolondított népdalfeldolgozásaihoz Cimbi miként tudta kannában, énekben, táncban hozzátenni a magáét. A legtöbb alkalommal viharos sikert aratva.

* * *

Ma elvben miaou étterembe voltunk hivatalosak, mire odaértünk, pumi lett belőle - persze egy hét kínai lét után már a szemünk sem rebbent. Kifejezetten elegáns hely, fura mód, a vasárnap ebédidőben kongott az ürességtől, amit persze mi nyilván kevésbé bántunk. A kínaitól eltérő, kevésbé fűszeres és sajtban, pékárúban gazdagabb a konyhájuk. Újabb szín a lijiangi kulináris palettán. De mind közül azért nem ez tűnt a legelőterjesebbnek.

A két pumi lány amúgy külön műsort adott nekünk, hol az egyik pengette a kecskefejű, dobtestű négyhúros hangszert (amit nem ártott volna előtte felhangolni) és a másik énekelt, hol fordított szereposztásban. Viszont ahogy Cimbi táncra perdült, az ő lélegzetük is elakadt.

* * *

Hétfőn érzékeny búcsú a reptéren. Integetés, némi izgulás, hogy a pálinkás üvegek átmennek-e a rostán (átmentek), aztán emelkedés. Szűk két órával később pedig a szokásos ködben landoltunk Chongqingban.

Ez a Jangce menti gigaváros a második világháborúban, amikor átmenetileg Kína fővárosa lett, arról volt híres, hogy sosem találták a japán bombázók. Merthogy az év 365 napjából minimum 100-on köd ül itt meg mindent. Magasabb hőmérséklet, magasabb páratartalom. Mint Lijiangban megtudtuk, erre nőnek a legszebb lányok az országban. A nedves, párás chongqingi klíma különösen jótékony hatással van a bőrükre.

Rajtunk azonban az ilyesmi már nem segít. Csak a mielőbbi hazaérés. Hogy aztán hetekbe teljen, mi nagyjából feldolgozzuk, az elmúlt tizenpár napban mi is történt pontosan velünk Lijiangban.