„Lehet, hogy az olvasót eleinte elkápráztatja Neal fehéren izzó energiája, amellyel mindenkit és mindent feléget maga körül. De aztán megértjük, hogy a regény középpontjában Jack nyugtalan szíve dobog. Aki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, amelyek minket sem hagynak aludni éjszaka és betöltik napjainkat. Mi az élet? Mit jelent élni, amikor a halál, a leples bitang egyre a sarkunkban jár? Megmutatja valaha Isten az arcát? Szét tudja szakítani az öröm a sötétséget? Ez belső keresés, és az út tanulságai, az amerikai tájak érzékelt és poémaként megörökített varázslata azt szolgálják, hogy megvilágítsák és kitágítsák ezt a szellemi utazást.”

A fenti mondatokat Howard Cunnell, az Úton - Az eredeti tekercs 2007-es amerikai „vágatlan” kiadásának szerkesztője írta, mintegy összefoglalva, mitől maradhatott a mai napig annyira népszerű Jack Kerouac ötvenes évekbeli életérzés-kiáltványa. Miként lehet, hogy 1998-ban a Modern Library a huszadik század 55. legjobb angol nyelvű regényeként rangsorolta? Miként lehet, hogy közel hatvan évet kellett várni arra, hogy egy rendező, Walter Salles jóvoltából Paradise Sal mámorító beboppal, kikapós lányokkal, tonnányi alkohollal, benzedrinnel és fűvel átíratott kalandjai immár a filmvásznon is megelevenedhessenek? S miként lehet, hogy az eltelt idő ellenére annyira mai és érvényes tudott maradni?

„Úton lenni boldogság, megérkezni a halál.” (Jack Kerouac)

Pedig a korábban írói erényeket fékezetten csillogtató – az Úton kirobbanó sikere után pedig teljesen összezavarodott és az alkoholon át a halálba menekülő – Jack Kerouac az ötvenes évek hajnalán nem akart mást, mint barátjával, Neal Cassadyval éveken át tartó közös amerikai és mexikói csavargásainak esszenciáját papírra vetni. Viszont sokáig nem találta hozzá a megfelelő formát. Mígnem 1951 áprilisában befűzött az írógépébe egy negyven méteres papírtekercset, és ezzel megszületett a „spontán próza” műfaja. Az Allen Ginsberg által előszeretettel terjesztett legenda szerint mindössze három hét alatt, kábítószertől felpörgött állapotban írta meg az Útont, melynek publikálását azonban évekig hárították a könyvkiadók. Mígnem némileg megvágva, újraírva, átszerkesztve 1957 szeptemberében a Viking Press révén végre elérhetővé vált a nagyközönség számára.

A később nemzedéki bibliaként emlegetett mű előtt a korabeli kritikusok értetlenül álltak. A főként fiatalokból álló olvasóközönség azonban rajongva kapkodta. Évtizedeken keresztül. Földrajzi, politikai és kulturális határokra való tekintet nélkül. A hatvanas évek kaliforniai virággyerekei éppúgy, ahogy a hetvenes évek budapesti „csövesei”, a nyolcvanas évek kibukott darkerei vagy a kilencvenes évek elszállós neopszichedelikus hívei. Áttételesen az Úton szinte valamennyi korszak ifjúsági kultúrájára hatott. Hisz némileg sarkítva magában sűríti mindazt, amire minden alapértelmezetten nonkonformista elveket valló fiatal vágyik: a folytonos úton levést, a táguló pupillát és horizontot, a szellemi és fizikai síkon egyaránt megélhető szabadságot, a „szex & drog & rock and roll”-szentháromságát. Illetve mindazt, amit minden tinédzser kényszerűen átél a felnőtté válás során: az ártatlanság elvesztését, illetve az azzal járó keserűséget, kétségbeesést és fájdalmat.

Miként a beat generációnak nemrég filmes emléket állító, Kerouacnál harmincnégy évvel fiatalabb neves brazil rendező, Walter Salles nyilatkozta (1): „Nagyon fiatalon, tizennyolc éves koromban olvastam először [az Útont], pontosan annyi idős voltam, mint a könyv szereplői. Beleszerettem abba az életérzésbe, ahogy a szabadságot keresték, rajongtam az utazásért, melynek során megértették, kik is ők, honnan hová tartanak az életükben. Mély nyomot hagyott bennem az is, hogy a szex és a drog a tudat és a lelkiismeret kitágításának is eszköze lehet.  (...) Óriási hatással volt rám és a környezetemre, mert ami benne volt, az pontosan az ellentéte volt annak az életnek, amelyet mi Brazíliában 1974-ben, a katonai diktatúra alatt, a lehető legnagyobb szigorban megtapasztaltunk. (...) Kerouac annak idején nem volt hajlandó beletörődni, hogy az élet nem több, csupán annyi, hogy munkát vállalunk, megházasodunk, és felnevelünk három gyereket. Tulajdonképpen ezt ma is elmondhatná bármelyik tizennyolc éves fiatal – elvégre később úgysem tud már lázadni. De azt is mondhatnám, hogy ugyanazoknak a szabályoknak és dogmáknak vagyunk a foglyai, mint ötven évvel ezelőtt.

*

Az Úton mindamellett a huszadik századi amerikai társadalom történetének egyik legellentmondásosabb időszakában született. Hidegháború és bebop, mccarthyzmus és rock and roll, konformizmus és művészeti lázadás, square és hipster, kertvárosiasodás és urbanizáció, szegregáció és Disneyland, John Wayne és James Dean. A megnyert világháborút követő elképesztő gazdasági fellendülés és az új, nukleáris világháború rémképe okozta társadalmi levertség. Ekkor érett be az úgynevezett néma nemzedék, és ekkor érkezett meg a baby boom generáció. Korábban soha nem tapasztalt technikai fejlődés zajlott, miközben színre lépett Dr. Spock, a Barbie baba, a Playboy, a hitelkártya és a McDonald’s-hálózat. A televízió térnyerésével ugrásszerűen felgyorsult a hírközlés, ezzel párhuzamosan egyéni, családi szinten pedig látványosan csökkent a kommunikáció.

Miközben az ötvenes évek amerikai életmódja és vágyálma a legplasztikusabban talán az autó és a motor egyre növekvő kultuszában fejeződött ki. A Gépben, ami legyőzi az irdatlan távolságokat. Egyben a szabadság és a száguldás élményét adja. Ekkor kezdték kiépíteni a transzkontinentális autópálya-rendszert, ekkor dobták piacra a rhythm and blues és rock and roll dalokban oly gyakran megénekelt Cadillaceket és Chevrolet-ket. Azokkal a méretes és karakteres hátsó fecskefarkakkal. Miközben persze a korszakos fantáziaserkentő dísz – melynek ötletét a Lockheed P-38-as vadászgép hátsójáról koppintották – nem tette gyorsabbá az autót. Nem csökkentette a fogyasztást. Nem vált tőle stabilabbá a járgány. Mai szóval élve nem volt több, mint optikai tuning. Az amerikai fiatalok viszont éppen erre vágytak.

Az autózás tömegessé válása teljességgel átalakította az amerikaiak életformáját. A motorizáció tette lehetővé többek között a jellegzetes kertvárosok kialakulását, a nagyobb bevezető utak mentén felhúzott bevásárlóközpontok sokaságát, a gyorsétkezés és ügyintézés (drive-in) vagy szórakozás (autósmozi) új formáit. Egyáltalán mindent, ami a gyors helyváltoztatásból adódott. A korszak új nemzedéki hősei, Marlon Bando vagy James Dean a filmekben és a valóságban is motorokon, autókon száguldoztak. Ahogy Jack Kerouac is javarészt autóstoppal tette meg az Útonban halhatatlanná tett, a világot, másokat és önmagát felfedező csavargásait.

*

Kerouac és a beat írók/költők műveinek töretlen népszerűsége persze nagyban köszönhető annak, hogy bennük – némileg leegyszerűsítve – ugyanaz az uralkodó társadalmi-hatalmi rendszerrel, az establishmenttel szembeni lázadó attitűd érhető tetten, mint ami az ötvenes évek amerikai rock and rolljának vagy a hatvanas évek brit beatjének volt az elsődleges mozgatórugója. Ugyanúgy igyekeznek bennük elhatárolódni az amerikai társadalmat mélységesen átitató konformizmustól, a square-ek, a szürke átlagemberek mechanikus egyenvilágától, mint a korabeli vagy későbbi ifjúsági mozgalmak. Kerouac Útonja, Ginsberg Üvöltése vagy Burroughs Meztelen ebédje egyrészt remekül és plasztikusan tükrözték (fiatal) nemzedékük kételyeit, nyugtalanságát, vágyait, félelmeit, másként gondolkodását, másrészt teljesen beleilletteek abba a rock and rollhoz kapcsolódó új tinédzser-szubkultúrába, amely az elmúlt évtizedekben ugyan folyamatosan változott és nem ritkán ellentétes irányban mozgott, de amelynek mindenkori magját mégiscsak a szülők (=felnőttek) társadalmától, értékrendjétől való elhatárolódás adta.

Miközben maga a beat szó eredetileg legyőzöttet, (le)vertet, fáradtat jelent. A második világháború idején jazzmuzsikusok és csavargók használták rossz közérzetük, fáradtságuk, deprimáltságuk kifejezésére. Az addig elsősorban zenében használatos fogalmat – más szavakkal társítva (beat-up, dead beat) – először Mezz Mezzrow amerikai jazzmuzsikus írta le Really The Blues című, 1946-ban megjelent önéletrajzi ihletésű könyvében. A későbbi beat generáció tagjai körében William S. Burroughs junkie barátja Herbert Huncke ismételgette gyakran a szót, s általa ismerkedett meg vele Ginsberg és Kerouac. Mégha utóbbi alapvetően a latin beatitude-ból származtatta a kifejezést: az ő értelmezésében a beat üdvözült, boldog, a gyönyör állapotában lévő embert jelent.

A beat generáció szóösszetétel szintén Kerouac-hoz kötődik, a Hemingway műveiben szereplő Lost Generation kifejezésre reflektálva alkotta meg 1948-ban. A fogalom 1952-ben került be a köztudatba, amikor a New York Times Magazine-ban Kerouac barátja, John Clellon Holmes novellista nagy beharangozó cikket írt This Is The Beat Generation címmel. És jelölte azokat a fiatal művészeket, a társadalom peremére sodródott intellektüeleket, nem ritkán kétes egzisztenciákat, akik képtelenek voltak beilleszkedni, elfogadni a mainstream kultúra kereteit, értékeit. Másként gondolkodtak az irodalomról, a művészetekről, a társadalomról, radikális, lázadó, nonkonformista elveket vallottak, műveikkel, kritikájukkal, életformájukkal egyaránt megkérdőjelezték, támadták az adott irodalmi kánont, társadalmi kereteket, esztétikai normákat. Eleinte ösztönösen, majd mindinkább tudatosan egy új társadalmi-művészi látomást igyekeztek művekké, cselekvéssé formálni, ennek érdekében tanulmányozták a keleti vallásokat, folytattak experimentális kísérleteket a drogokkal, felvállalták a századelő avantgárd hagyományait, zenében pedig mindenekelőtt a jazz modern formáihoz vonzódtak.

A beat-költőket és írókat amúgy már az ötvenes-hatvanas években sokkal inkább elismerték Európában, mint szülőhazájukban. Az olyannyira nyitottnak hirdetett amerikai társadalom idegenkedve, sőt gyűlölködve szemlélte a hagyományokat, esztétikai-erkölcsi normákat tagadó „lázadókat”. Akik életformájukban és művészetükben egyaránt mindenre nemet mondtak. Nem kellett a hagyományos értékrendet szolgáló iskola, nem kellett a hatalom mások felett, a pénz, a nyakkendő, a reggeli háromnegyed-hetes kelés, a borotválkozás, a vasalt ing, a gőzölgő kakaó, a reggeli újságolvasás. Nem kellettek a nagy reményekkel kecsegtető polgári hivatások, a tudálékos főnök, a meghunyászkodás; a teniszpartik, a tollaspartik, a koktélpartik; a rituális pár- és családkapcsolatok, a kelletlen vasárnapi ebédek, a jólnevelt hétvégi kirándulások. Kis túlzással és cinizmussal úgy is fogalmazhatnánk: mindenkit megvetettek, aki összefüggően tudott beszélni, aki öt percig nyugton bírt ülni, aki képes volt komolyan venni egy nőt, egy munkát, egy eszmét.

A beat generáció tagjai persze általában nem jutottak túl a tagadáson. Nem annyira valamiért lázadtak, sokkal inkább valami ellen. Nem annyira életszerű, mindenki által követhető életmodell-alternatívákat vázoltak fel, pusztán csak rossz közérzetüket fejezték ki koruk társadalmi, politikai  miliőjével szemben. Gyakorta  úgy voltak vele, ahogy Marlon Brando, László Benedek korabeli (amúgy megjelentősen szimplára sikeredett) motorozós road-movie-jának, A vadnak bandavezér főhőse. Akinek amikor nekiszegezték a kérdést, hogy „Mi ellen lázadsz, Johnny?”, akkor Brando egy nemzedék hozzáállását fogalmazva kérdezett vissza: „Mi ellen lehet?”

*

Az is életszerű volt, hogy a beat generáció első közös fellépésére az Egyesült Államok talán legnyitottabb szellemű nagyvárosában, San Franciscóban került sor. Abban a városban, amely a második világháború után viszonylag nyugodt, polgári kikötővárosnak számított, ahol az átlagnál jobb módú középosztálybeli fiatalokat az átlagnál nagyobb szellemi pezsgés jellemezte. És ahol aztán épp ez a beatnik hagyomány, a kikötővárosból fakadó nyitottság, a Berkeley-n zajló egyetemi megmozdulások és nem utolsósorban a lazább kaliforniai éghajlat lehet az oka, hogy a hatvanas évek derekán itt, San Franciscóban bukkantak fel az első hippik (2). Akik aztán a beat generáció eszméinek legközvetlenebb felhasználói lettek – a főként fehér középosztálybeli fiatalok köréből kikerült „új bohémek” voltaképpen a beatnikek hatvanas évekbeli változatai.

De visszatérve az 1955-ös beat demonstrációra: Kenneth Rexroth jazzkritikusnak támadt az az ötlete, hogy a Fillmore Streeten, a Six Galleryben (3) kiállított szürrealista szobrok között október 7-én felolvasó estet rendezzen az irodalmi babérokra vágyó barátainak. Az eseményen öt költő – Allen Ginsberg, Philip Lamantia, Michael McLure, Gary Snyder és Philip Whalen – mutatkozott be a mintegy 150 fős baráti közönségnek. Jack Kerouac prózaíróként nem vállalta a megmérettetést, de pénzt kalapozva a vendégektől, három kancsó jóféle kaliforniai burgundyval mégis ő gondoskodott az est alaphangulatáról. A szenzációt Ginsberg felolvasása jelentette, aki itt adta elő először nyilvánosan a beat generáció egyik programadó műve, az Üvöltés végtelen szózuhatagait. Zsidó kántorhoz hasonlóan szinte énekelte a költeményt, szuggesztív előadásmódja valósággal elvarázsolta a jelenlévőket. A visszaemlékezések szerint a kissé kapatos Kerouac a pódium szélén ülve, ütemes Yeah! Go! Go! kiáltásokkal fokozta a sodró élményt, amelynek hatása alól mások sem tudták kivonni magukat. Az Üvöltés pedig hamarosan ugyanúgy felrázta tespedtségéből, konformizmusából az intellektuális Amerikát, ahogy pár évvel korábban Bill Haley Rock Around The Clock-ja a középosztály fiatalságát.

*

A beat életmód és beatideológia modelljének azonban mégiscsak az Úton tekinthető. Amelyben az út, az utazás az élet jelképe. Célja, hogy minél jobban megismerjük a bennünket körülölelő világot. Amelyben kénytelenek vagyunk élni. Szüntelen „úton levés”, értelmet keresés ez, ami viszont sosem a külvilág felé irányul, hanem mindig befelé – önalakító, időnként önpusztító énkeresés ez. A lélekben akarnak forradalmat, nem a társadalomban. Előbb tegyünk rendet a fejekben, aztán esetleg jöhet a többi is – hirdették a beat generáció tagjai.

Persze ahányan vannak, annyiféle módon. Hisz a beat-költők és -írók valójában sosem képviseltek egységes irányzatot, inkább alkotók laza szövetsége voltak, akik fittyet hánytak a társadalmi konvenciókra és tabukra. Akiknek prózája asszociációkat halmozó zabolátlan szózuhatag. Akiknek költeménye lélegzetvételnyi spontán sorok tengere. Akik az alkotásmód megzavarhatatlan „automatizmusát” hirdetik: felesleges és káros tartalommal, formával, stílussal, jellemábrázolással, tudatos cselekményvezetéssel törődni. Mindezek csak rontják a mű hitelét – vélik ők.

Ez a „mindent-szabad-nincsenek-korlátok”-hozzáállásba persze sok minden belefért, vélhetően ezért sem került a beat-irodalom a mai napig igazán a helyére. Pedig a modern Odüsszeiaként is emlegetett Úton mellett Ginsberg (amúgy túlírt) Üvöltés című  versfolyama igazán plasztikus metszetet ad az ötvenes évek amerikai társadalmáról. Williams S Burroughs kábítószeres Meztelen ebédje művészek sorára hat a mai napig (sokat idézett sora: „Csak a hulla és a kábítós nem izgatja magát. Ők ugyanis utolérhetetlenek”), Gary Snyder „révült közönye” vagy Gregory Corso kamaszos elvágyódása szintén időtálló. A sok kiváló mű mellett viszont nagyságrendekkel több az érthetetlen, kusza mondatok halmazát felölelő írás, melyeket ugyan javarészt kirostált az idő, de azért máig rontják a mozgalom hitelét. Mégha ez a szüntelen vándorlás, az állandó én- és kalandkeresés, a folyamatos „ráindulás”, „rámozdulás” (érdekes, hogy argójukban a szavak nagy része mozgással kapcsolatos) eszméje kétségkívül roppant vonzó maradt a nem feltétlen esztétikai izgalmakra, sokkal inkább életérzésük kifejezésére vágyó mindenkori fiatalok számára.

És sokan érzik kötelességüknek, hogy továbbadják Kerouac üzenetét: „Úton lenne boldogság, megérkezni a halál.”

----------

(A 2013. augusztusi számában a beatgenerációról tematikus összeállítást közlő kolozsvári Korunk folyóírat felkérésére - részben régebbi írásaim felhasználásával)

(1) Rögös úton – Népszabadság, 2012. augusztus 20. Csákvári Géza interjúja.

(2) Maga a hippi kifejezés a negyvenes évek fekete jazz szlengjében állítólag bölcset, tapasztaltat, előrelátót jelentett, mások szerint a Norman Mailer által „fehér négernek” nevezett hipster rövidített, modern változata.

(3) A Six Gallery épülete helyén ma egy Tacko gyorsétterem működik. 2005 októberében San Francisco városa az utcára kitett emléktáblán hajtott fejet a beatnemzedék előtt.