A Cseh Tamás Program életinterjú-sorozatában a következő interjúalanyom Urbán Tamás (1945, Szatmárnémeti) fotográfus, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar poptörténetének egyik legfontosabb fotódokumentátora. Az Ifjúsági Magazin munkatársaként számtalan poszter, riportkép, portréfotó elkészítése fűződik a nevéhez. Ő volt az, aki a hetvenes években lebuktatta a Budapesti Ifjúsági Park nagyhatalmú vezetőjét, Rajnák Lászlót. Azon kevesek közül való, akik már a szocializmus idején is megmutathatták a társadalom, a rendszer negatív oldalait. Így készíthetett fotósorozatot az abortuszról, az aszódi javítóintézetről, a kábítószeres fiatalokról, a börtönökről, a halálos balesetekről, a mentőkről, s mindenkiről, aki a társadalmi lét perifériájára került.

Fotó: Urbán Ádám

1964-ben Debrecenben érettségizett, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen hangmérnöknek tanult, de tanulmányait nem fejezte be. Jelentkezett a Színművészeti Főiskola operatőri szakára, de nem vették fel. A MÚOSZ Újságíró Iskoláján Keleti Éva és Féner Tamás oktatta. 1976-ban többedmagával megalapította a Fiatal Fotóművészek Stúdióját, melynek első titkára volt. 1961-től fényképez, mestere Kotroczó István, a Magyar Ifjúság fotóriportere. 1969 és 1972 között a Pest Megyei Hírlap, 1972 és 1990 között Ifjúsági Magazin munkatársa volt, 1990-től Hamburgban dolgozott a Stern magazinnak, és más lapoknak, később a Blikk fotóriportere lett, valamint dolgozott a Rendőrségi Múzeumban. Munkásságát 1985-ben Balázs Béla-díjjal; 1987-ben WHO-nagydíjjal, 2007-ben Magyar Fotóművészek Szövetségének életműdíjával ismerték el.

„Egy társasággal állandóan a Blaha Lujza téri sajtószékházban, a Népszabadság földszinti klubjában üldögéltem, akkoriban még szeszes italt is lehetett fogyasztani. Ott fordult oda hozzám Suha Andor, a Pest Megyei Hírlap főszerkesztője, s mikor megtudta, hogy fényképezek, mondta, épp keresnek valakit az egyik várandós fotósuk helyére. Másnap vittem pár képet és egyből felvettek. Elég szépen kerestem, mert a többi fotóshoz képest jóval többet dolgoztam. Imádtam a vidéki utakat, ami nagyon jó iskolát jelentett, hiszen napi három-négy riportot is meg kellett csinálni, ami azt jelentette, hogy napi három-négy különböző helyzetet kellett megoldani, három-négy helyen kellett kommunikálni, elintézni, hogy engedjenek fényképezni. Aztán körülbelül 1970-től már a Magyar Ifjúságnak is dolgozhattam, sőt néhány fotóm címlapra is került, ami természetesen még nagyobb dicsőségnek számított. Nem nagyon mondták meg, milyen képeket vigyek, de általában az volt a szempont, hogy jó csaj legyen rajta. Darabbéres voltam, sok fotómat leközöltek, szépen fizettek érte. Úgyhogy a családnak én vettem az első televíziót.”

„Első poptémájú fotóimat 1964 őszén készítettem Zalatnay Ciniről. Cini akkor még bőven gimnazista volt, talán már ismerte Komár Lacit, s Kotroczónak egyik nap az az ötlete támadt: csináljunk egy anyagot a szemrevaló csitrilányról. Tudni kell, akkoriban a »Kotroczó« igazi márkanév volt a magukat címlapra álmodó lányok sokaságában. Ezrével roskadtak térdre hetente péntekenként a lepedőnyi méretű lap megjelenésekor, s az irigység tizedelte soraikat egy-egy kitekert pozitúrában megjelenő nő láttán. Ezek a képek hamarosan a gyárak üzemcsarnokainak falát, az esztergagépek monoton koszosságnak hátterét voltak hivatva feldobni. Úgyhogy mikor Kotroczó felhívta Cinit, hogy »Kiskegyed, remélem, ráér ma délután, mert forgatnánk Magácskával!«, ő bizony köpni-nyelni nem tudott. »Hozzon Magácskával egy esernyőt, egy lepedőt, s egy gyertyatartót«, tette hozzá némi misztikummal a hangjában, majd látva értetlenségemet rövid tömörséggel közölte, hogy a Kerepesi úti temetőbe megyünk.

Ciniék akkoriban a Frankel Leó utcában laktak, emlékszem, a hátsó ablakon át adta ki a cuccokat teli sportszatyrot, hogy aztán Kotroczó kérésére szellemesdit játsszon a munkásmozgalmi sírok között. Persze az ott készült képek nem jelenhettek meg a lapban, hisz botrány kerekedett volna belőlük, de kétségkívül jó móka volt. (…) Visszamentünk a szerkesztőségbe, hogy előhívjuk a filmet, Cini onnan telefonált haza, hogy »Mama, ne idegeskedjél, a Toncsi bácsi lepedője és az ezüst gyertyatartó nálam van.« Azzal letette a kagylót.”

1973 júniusában Urbán Tamás ott volt az első nagy szabadtéri könnyűzenei rendezvényen, a diósgyőri popfesztiválon, több tekercs fotót készített, de azok fényképek akkoriban nem jelentek meg.

„Elég különleges helyzet volt, az emberek a lelátókon ültek, a zenekarok a stadion közepén játszottak, körülöttük a pályán nagy üresség. A hangosítás katasztrofális volt, de azért beszórta a stadiont. S hogy ott a rendőrök miként léptek fel? Akkoriban mindenhol egyformán viszonyultak a hosszú hajhoz és a részeg gyerekekhez.

Soha nem szerettem a nagy táskát, mindig minimál felszereléssel dolgoztam, hamar megtanultam, minél kevesebb cucc, annál jobb. Később, a nyolcvanas években a komolyabb anyagaimat – börtön, szocio, ilyesmik – szintén egyetlen géppel, egyetlen objektívvel, vaku nélkül készítettem. Hamar megtanultam, nem érdemes feltűnősködni, az nem vezet semmi jóra. Persze ha kellett, használtam teleobjektíveket vagy vakut is, sőt, egy-egy beállított poszterfotó érdekében be is világosítottam a helyszínt. Milliméterre kiszámítottam, hová helyezzem a lámpát, mindent bedobtam. A Karthagót például így fotóztam le a Metro klubban. De a riportoknál nem nagyon csináltam felhajtást. Csendesen, beolvadni a masszába – ez volt a filozófiám.”

A hetvenes években Urbán Tamás és Szántó Gábor volt az, aki lebuktatta a Budapesti Ifjúsági Park nagyhatalmú vezetőjét, Rajnák Lászlót.

„1973 nyarán – miként évente mindig – riportot mentem készíteni az Ifiparkba. Fényképezőgéppel a nyakamban elsősorban a militarista jelvényeket viselő fiatalokra vadásztam, no persze a csinosabb csajok sem kerülték el a figyelmemet. A bejárattal szemben támasztottam a kőkorlátot, figyeltem a beáramlókat. Kiszúrtam, hogy a pénztárnál váltott jegyeket rögtön az ajtóban elveszik a »beengedők«. Szemetes a közelben sem volt, ezért természetesnek tűnt, hogy amikor egy jókora csomag jegy összegyűlt, a korosabb férfi bevitte azt a pénztáros-fülkébe. Tíz perc alatt háromszor fordult, még sajnáltam is, hogy mennyit talpal a jegyekkel. Később, amikor bementem az irodába, ahol mindig a legkülönlegesebb italoktól rogyadozott az asztal, naivan megemlítettem tapasztalataimat Petrecz elvtársnak, az igazgató helyettesének, aki elmagyarázta, hogy minderre azért van szükség, mert a fiatalok képesek szétszórni a jegyeket, és estére olyan lenne a Park, mint egy disznóól.

Két nap múlva ismét a Parkba mentem, de már kollégámmal, Szántó Gáborral. Neki is felhívtam a figyelmét a jelenségre, az erkélyről néztük a tömeget, közben pedig feltűnt, hogy alattunk némi elszámolási vita kerekedett egy asztaltársaság és a pincér közt. Kiderült, hogy a pincér nagyvonalúan nem adott vissza a 2 forint 50 fillérért árult zsíros kenyérért adott három forintból. Gábor ettől kezdve beindult, figyelt, majd lecsapott az éppen fizető fiatalra. Felírta azok nevét, aztán a pincér azonosításához szükséges jellegzetességeket. Zárás után ottmaradtunk Rajnák elvtársnál, elmeséltük neki a tapasztalatokat, mire előttünk látványosan kirúgatta a renitens felszolgálókat. Csakhogy mi másnap is kinéztünk, vettünk belépőjegyet (amit természetesen elvettek tőlünk), s csodák csodájára az előző nap kirúgott pincérekbe botlottunk.

Ezt követően elmentünk a kerületi rendőrségre, de ott még a jegyzőkönyvet sem akarták felvenni, mondták, Rajnákhoz nem lehet hozzányúlni. A KISZ-nél ugyancsak azt mondták, Rajnák jó elvtárs. Mire Szántó Gábor a Magyar Ifjúság hivatalos levélpapírján írásban tett feljelentést a KISZ-nél, a pártközpontnál, meg a kerületi rendőrségen. Azt ugyanis már nem lehetett az asztal alá söpörni. Gábor a végére okosan odaírta, hogy ezt a levelet még ez és ez a hatóság is megkapja. Úgyhogy kénytelenek voltak rámozdulni. Hamar kiderült, hogy amit mi észrevettünk, az csak a jéghegy csúcsa volt. Olyanokat megcsináltak, hogy az év végi zárásnál összeült a jegymegsemmisítő brigád, s míg ők odabent a jobbnál jobb italokat itták, addig Petrecz Béla jegyek helyett újságpapírt égetett el. Így tízezerszám lett »ingyenjegyük« a következő évben. Az egészből bírósági ügy kerekedett, kiderült, mégsem voltak annyira jó elvtársak. A három főnök – Rajnák László igazgató, Petrecz Béla helyettes, Tóth Ferenc vendéglátós – összesen tizenhét évet kapott.”

* * *

>> Az interjú teljes változata webes felületen >>

>> Az interjú teljes változata pdf-ben >>

Kapcsolódó anyagok:

>> Életút-interjúk #1 - Victor Máté - A beszélgetés időpontja: 2015. március 5. >>

>> Életút-interjúk #2 - Csányi Attila - A beszélgetés időpontjai: 2015. április 7. és 8. >>

>> Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos - A beszélgetés időpontja: 2015. április 8. >>

>> Életút-interjúk #4 - Módos Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. március 12) >>

>> Életút-interjúk #5 - Nemes Nagy Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. május 19. >>

>> Életút-interjúk #6 – Hegedűs László - A beszélgetés időponttjai: 2015. december 4., 8. és 17. >>

>> Életút-interjúk #7 – Csepregi Éva - A beszélgetés időpontja: 2016. május 31. >>

>> Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás - A beszélgetés időpontja: 2015. december 1. >>

>> Életút-interjúk #9 – Göczey Zsuzsa - A beszélgetés időpontja: 2016. január 14. >>

>> Életút-interjúk #10 – Szörényi Szabolcs - A beszélgetés időpontja: 2016. szeptember 27. >>

>> Életút-interjúk #11 – Ráduly MIhály - A beszélgetés időpontja: 2017. április 4. >>