Öszvérek, magyar identitással – a Vujicsics együttes

A hetvenes évek derekára belendült, blogunkban korábban bemutatott népzenei revival – élén a Sebő együttessel és a Muzsikással – nemcsak a magyar parasztzene, hanem a magyarországi délszláv zenei hagyományok reneszánszát is meghozta. Ennek legrégebbi és egyben legfontosabb képviselője az 1974 tavaszán alakult Vujicsics Együttes.

Bár a zenekarban csak egyetlen „igazi” szerb játszott, a többiek rokonságában is vannak szerb ősök. Ahogy magukat definiálták: öszvérek, magyar identitással. Amit Sebőék Tiszaalpáron vagy Széken találtak meg, arra ők Pomázon, Budakalászon, Csobánkán és Szentendrén leltek rá. Amikor körülnéztek, egy idő után kiderült, a helyi hagyománynak az igazán szép és izgalmas, őket érdeklő része szerb. Csak ekkor tudatosodott bennük, hogy tényleg, ők nem most látnak és hallanak először kólót, azaz körtáncot, nekik nem furcsa, ha egy dal szerbül szólal meg. Közben alakult a faluban egy néptáncegyüttes, melynek ők lettek a kísérőzenekara, idővel pedig körvonalazódott az a csapat, amelyet akkor még Nemzetiségi Ifjúsági Hangszeres Népzenei Együttesnek hívtak, és amely 1976-ban vette fel támogatója és barátja, a tragikusan elhunyt zeneszerző és népzenekutató, Vujicsics Tihamér nevét.

Az Eredics Gábor (tambura, harmonika, ének), Eredics Kálmán (bőgő, tarabuka), Borbély Mihály (fúvósok, tambura), Győri Károly (hegedű, tambura), Szendrődi Ferenc (tambura, szamica) és Brczán Miroszláv (tambura, ének) felállású együttesre 1977-ben a televíziós tehetségkutató versenyen, a Ki mit tud?-ban csodálkozott rá az ország (kategóriájukban győztek), ezt követően az egyetemi klubok népszerű fellépői lettek. A Közgazdasági Egyetem klubjában tíz éven át muzsikáltak, és sokszor két körben hullámzott a kóló az aulában.

„A Közgázon nemcsak délszláv táncházat tartottunk, hanem a rendezők kérésére egyszer görögöt is – emlékezett vissza Eredics Gábor. – Direkt azért leutaztunk az egyetlen magyarországi görög faluba, Beloianniszba, hogy felcsipegessünk pár dallamot. Akkoriban még nagyon éltek ott a hagyományok, olyannyira, hogy a művelődési házban tartott ünnepségen nem lehetett tudni, ki a zenész és ki a résztvevő. Először azt hittük, azok a muzsikusok, akik amúgy kiválóan játszottak a színpadon. Aztán egyszer csak felment valaki, aki korábban táncolt, elkapta a mikrofont és egy iszonyatosan jót énekelt. Aztán később más kezdett énekelni, egy idősebb bácsi, és közben elvett mástól egy buzukit. Aki meg addig azon játszott, elment táncolni. Úgy tűnt, ott mindenki roppant közel van a zenéhez.”

A Vujicsics pályáján mindazonáltal értelemszerűen a délszláv zene maradt a meghatározó, ha Pomázon vagy a környéken szerb bált tartottak, arra tutira őket hívták játszani. Ekkor értették meg, hogy mennyire fontos, amit tesznek. Ahogy az öregek elérzékenyülve, mosolygó szemekkel befogadták őket. Hogy „jól van, na. Már egész jók vagytok!”. Közben meg persze finoman terelgették is őket.

Idővel megunták, hogy csak a táncosokat kísérjék, így a mulatságokon a táncok közötti szüneteket is egyre veretesebb zenekari számokkal töltötték meg. És miként a hatvanas évek hajnalán a fővárosi beatzenekarok éjszakánként a Radio Luxembourgra vetették vigyázó füleiket, és onnan kagylózták le az aktuális poprock-slágereket, úgy a Vujicsics tagjai rendre a belgrádi rádió adásaira tapadtak, hogy megtudják, mit játszanak arrafelé az ünnepelt sztárok. Hisz tudták, ha azokkal a dallamokkal frissítik a repertoárjukat, nagy baj nem érheti őket.

Jól illusztrálja mindez, hogy népzenei fronton a hetvenes években még mennyire információszegény környezetben kellett a muzsikusoknak dolgozniuk. Ennek fényében talán az sem meglepő, hogy a Vujicsics miért csak sokévnyi siker és országjáró turné után jutott el odáig, hogy 1981-re végre a boltokba kerüljön a bemutatkozó albuma. Igaz, az egyszerűen Délszláv népzene címet viselő LP jól szerkesztett, igényesen felvett és szépen kivitelezett anyag lett (meg is kapták érte Az év hanglemeze díjat). Meg hát ott énekel rajta mind a négy énekesnő (Greges Marica, Gyenis Katalin, Radics Ljubica és Sebestyén Márta), és adják elő közösen a többszólamú délszláv dallamokat.

A Vujicsics nemcsak idehaza, hanem a határokon túl is rendszeresen népszerűsítette a hazánkban élő délszláv nemzetiségek változatos és gazdag népzenei hagyományait. Ezek közül kiemelkednek az ausztráliai, angliai, franciaországi turnék, valamint a több mint háromszáz fellépési alkalmat jelentő egyéves kuvaiti meghívás. Az elmúlt évtizedekben több koncertfilm készült róluk, számos játékfilmben és színházi darabban szerepeltek, egyedül talán az meglepő, hogy sok évtizedes pályafutásuk alatt olyan kevés számú hanghordozót jelentettek meg. De miként ezt a mából Eredics Gábor kommentálta: „negyvenhárom éve játszunk közel azonos felállásban, az adottságainkat és lehetőségeinket elfogadtuk. Nem erőszakolunk ki egymásból semmit. Nem tudom, hogy lustábbak vagyunk-e, mint a többi együttes, de biztos, hogy tovább érleljük az anyagokat. Ami kikívánkozik, kiadjuk, de nem akarunk sorozatgyártásra állni”.

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016
 
Ez a weboldal kizárólag a technikai működéshez használ cookie-t, a jobb felhasználói élmény érdekében. Honlapunk használatával Ön elfogadja, hogy cookie-t helyezhessünk el az Ön által éppen használt digitális eszközén.
Elfogadom Nem fogadom el