Nemcsak zeneileg (amerikai west coast), hanem harsogó színpadi megjelenésében is újat hozott a hazai rockzenébe a hetvenes évek alkonyán a korszak egyik legnépszerűbb és a sajtó által legtöbbet támadott „őszinte rockegyüttese”, a Karthago. A slágerzenében jeleskedő Corvina egykori gitárosa, a rockberkekben csak „Perselynek” nevezett Szigeti Ferenc vezette öttagú formáció életművének legismertebb dala kétségkívül a Requiem, melyet egy Karthago-koncerten meghalt tizenhat éves várpalotai fiú emlékére írtak, és amelynek korabeli médiatálalása jól jellemezte a Kádár-korszak drogügyekre jellemző struccpolitikáját (lásd később).

Fotó: Urbán Tamás

A Corvina 1978-as feloszlását követően Szigeti Ferenc – érzékelve az idők változását – új társak után nézett, majd amikor egy Beatrice-bulin meglátta Gidófalvy Attilát, amit zoknival a fején a földön fekve, onnét felnyúlva szólózott a Hammond orgonán, a koncert után azonnal megkereste. Mivel Gidó akkoriban már eléggé szűknek érezte Feróék zenei világát, bólintott, és attól kezdve együtt kerestek zenészeket tovább. Így találtak rá a jazz-rocker gyökerű Kiss Zoltán Zéró basszusgitárosra és a rock felől érkező, később a 100 Folk Celsiusba igazoló Kocsándi Miklós dobosra. Végül az egyik próbára elhívták a haknizenekar Forma 1 frontemberét, az akkor huszonkét éves Takáts Tamást, aki bemutatkozásként állítólag a Béreslegény, jól megrakd a szekeredet kezdetű népdalt énekelte el, majd közösen eljátszották a Proud Maryt, és Takáts azonnal felvételt nyert.

A hetvenes évek vége idehaza a kemény rock mindent felülíró felfutásáról szólt, ehhez próbált a Karthago is igazodni. Igaz, nem a nálunk népszerű „döngölősebb” brit hard rockot képviselte, hanem az annál zeneileg cizelláltabb, de több szempontból jellegtelenebb amerikai west coast irányzatot (Kansas, Boston, Foreigner, Styx), amelyet a keményebb megszólalás mellett a dallamosság, a dúsabb, teltebb hangszerelés és a többszólamú vokál jellemzett.

Ráadásul a zenekar színpadi megjelenésében is elvált a hazai fekete bőrszerkós konkurenciától. A tagok extrém ruhák során öltötték magukat: Gidófalvy ablaktörlős hegesztőszemüvege, Szigeti szegecselt nyakörves Rubik-kockás mellénye, Kocsándi Zalatnay Cinitől „örökölt” balettruhája vagy Kiss Sandokan-szerelése hamar a védjegyükké vált. Egyedül a farmeres-pólós Takáts maradt meg viszonylag természetesnek, ő viszont kellően bemozogta az egész színpadot. Ehhez jöttek a különböző hókusz-pókusz varázslatok (füst, köd, csillagszóró), és erre a szokatlan dilishow-ra már vevők voltak az akkori tizenévesek. Meg hát az aprólékosan kidolgozott, vérprofin előadott, de mégiscsak klisékből épülő zenére, és az ahhoz passzoló, sokszor megmosolyogtatóan közhelyes szövegekre.

A nyolcvanas évek elején a „zöldbozót harcos” Karthago mindenesetre az egyik legnépszerűbb rockzenekarnak számított idehaza. Folytonos déjà vu érzéseket keltő albumaik rendre bearanyozódott, telt házak előtt koncerteztek, dalaik felkerültek a slágerlistára. 1982-ben egy székesfehérvári Karthago-koncerten meghalt fiú emlékére írt Reqiuem című számuk az év legnagyobb sikere lett. (A tizenhat éves fiú nagy mennyiségű nyugtatót vett be, pálinkát ivott rá, majd a koncert után a mentőkocsiban meghalt. Szigeti a szövegben még homályos utalást sem mert tenni a halál pontos okára – a fiatalok drog- és alkoholproblémáiról tudomást nem vevő Kádár-rendszerben ugyanis a hivatalos verzió szerint a fiút a megbolydult tömeg taposta agyon.)

1985-ös – Szigeti ujjbalesete miatt – leállásukig szinte valamennyi volt szocialista országban megfordultak, játszottak Ausztriában és Németországban, sőt, két angol nyelvű albumuk is megjelent. De a Karthago zenéjéből lényegében mindvégig hiányoztak azok az elemek – őszinteség, eredetiség, invenció –, amely révén a hazai rocktörténet meghatározó együttesei közé emelkedhetett volna.