„A tinédzserek vad élete”

Fotó: Urbán Tamás

Ezt a visszaemlékezést a katonaságom idején, tizennyolc évesen, az osztrák határtól 15 kilométerre, egy lukácsházi őrtoronyban ülve és merengve vetettem papírra. Az írás a Toldy Ferenc Gimnázium másodikos diákjaiból álló Killers együttes debütáló, egyben egyetlen koncertjének eseményeit rögzíti, pusztán dokumentációs célzattal. Harminchét évig hevert az íróasztalfiókban, pontosan ebben az állapotban.

E nagyreményűnek egyáltalán nem nevezhető, tini bluesrock zenekar – melynek magja később Súrlódás néven sem okozott zenei forradalmat – 1980. december 31-én a Sárbogárdi úti (néhai) Vízügyi Filmstúdióban lépett fel, az ugyancsak budapesti, újhullámos Citrom együttes előtt (nem keverendő össze a hasonló nevű győri formációval). Mivel a budapesti Killersnek – mely huszonpár évvel előzte meg a később világhírűvé vált, azonos nevű amerikai zenekart – rövid pályafutása során sosem volt ütőhangszerese, így erre a koncertre jobb híján a Citrom dobosa ugrott be, aki közvetlenül a fellépés előtt ismerkedett meg a hat számból álló repertoárral.

Ez a koncert ugyan tíz évvel korábban vagy tíz évvel később is megtörténhetett volna, hisz sem az nincs benne, mitől dobtuk fel magunkat (Kőbányai, Triple sec, Kevert), sem az, hogy milyen hangszereken játszottunk (csehszlovák gyártmányú Jolana Vikompt gitárok, házilag beépített torzítóval), sem az, hogy milyen cuccban feszítettünk (Trapper/Levi’s farmer, kockás flaneling, Tisza cipő). De talán felidéz valamit a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának Magyarországáról, és elmond arról is valamit, hogy akkoriban miként múlatták az időt a fővárosi tinédzserek.

2020. május 19., Jávorszky Béla Szilárd

 * * *

 „A koncert este 5 órára volt meghirdetve.

Éppen dobosunkkal, jobban mondva a Citrom dobosával tárgyaltam, amikor Attila, a Citrom gitárosa odajött.

– Elkezdhetnétek.

– Rendben van. Csak megpróbálom összeszedni a többieket.

Körülnézek a kis teremben. Itt fogunk játszani? Ide ötven ember is csak nehezen fér be! De sebaj! Lajos a falnak támaszkodva cigarettázik. Elmerengve fújja a füstöt. Láthatóan ideges. Pétert nem látom. Karcsi éppen a technikussal veszekszik. Valami nincs rendben az erősítéssel. Végre megszólal a gitárja, és unott képpel hangolni kezd. A dobos már a helyén. Lejátszik néhány pörgetést, majd igazít valamit a lábdobon.

A terem pillanatok alatt megtelt. Ideje lenne elkezdeni! De vajon Péter hol lehet? Pali a magnóknál már mindent beállított, csak a kezdésre vár. Ebben a pillanatban feltűnik az ajtóban Péter hórihorgas alakja. Imbolyogva közeledik felém. Már messziről megcsapja orromat a bűz. Úristen, ez hulla részeg! Mekkora botrány lesz! Igaz, hogy csak közvetlenül a koncert előtt próbáltunk, de ez azért mégiscsak sok. A szomszéd sarokban egy pár vadul ölelgeti egymást. A teremben hirtelen kialszik minden fény, csak két reflektor világit. Attila intézkedett. A két árva fénypont nehezen töri át a füstös, bűzös levegőt. Karcsi kacsázik felém, valami fantasztikusan ocsmány szemüvegben. Alig ismerek rá!

– Nézd, ha nem veszed le rögtön, én nem állok ki veled a színpadra. Félreérthetetlen nemzetközi karjelzéssel válaszol, de aztán mégiscsak leveszi. Bedugom a gitáromat, majd végiggörgetem a pengetőmet a húrokon. Ú, de hamis! A teremben mindenki ijedten kapja fel a fejét, de amikor látják, hogy hangolni kezdek, tovább folytatják a társalgást. Az ajtón két szakadt egyén imbolyog be hangos ordítozással. Attila leinti őket. Kuss!

Pétert nagy nehezen ráveszem, foglaljon helyet a radiátoron. – Nem fogunk bekötni, csak csinálj úgy, mintha játszanál. Vizenyős tekintettel bámul rám, nem vagyok benne biztos, hogy eljutott az agyáig, amit mondtam neki. Végül mégiscsak leül.

Lajos előkotorja farzsebéből a szöveget, s int, hogy kezdhetjük. Még egy utolsó hangolás, s megszólal az első akkord. Kezdődik! A közönség kíváncsian fordul felénk. A hely nagyon szűk: ha előre lépek, benne vagyok a tömegben, ha hátra lépek, belerúgok a dobba. Felcsendül az első dal. A fenevad! Mivel a lámpák szemből világítanak, Lajos kénytelen a közönségnek háttal állva olvasni a szöveget.

„A fenevad gyilkol, ha vesztét érzi,

Az útra kiáll s nagyokat piál” – énekli fahangján, de senki nem hallja. Én sem. Csak azt látom, hogy tátog, gondolom, most énekel. Karcsi int a technikusnak, csináljon már valamit. Oda se figyelek, a kezem érzi, hova kell nyúlni. Vagy mégsem? Ez például hamis. Lassan kezdem érezni az ital hatását. Időnként már nem tudom, hogy hol tartunk. Kérdőn Karcsira nézek.

Ő sem tudja. A dobos meg csak veri, de meg kell hagyni, nagyon jól. Lassan abba kéne hagyni. De hogy? Még egy utolsó futam, majd bólintok Mandának. Iszonyatos pörgetése alatt mindenki leáll, még egy utolsó beütés és vége. Elszórt, gyér taps. Azok is inkább haverok. Sürget az idő. Hamar belekezdek a következő számba.

Lajos bánatosan veszi tudomásul, hogy most nincs rá szükség, s lekotródik a színpadról. Karcsi átveszi a ritmust, Manda jókor kapcsolódik be. Elkezdek improvizálni. Az ital megtette a hatását. Olyan dolgokat produkálok, amit még életemben soha. Mozogni nem lehet, hisz kicsi a hely. Időnként azt sem tudom, mit játszom. Tíz perc múlva Karcsi kezdi unni, s leáll.

– Tarts még ki egy percig!

Unottan újra belekezd. Felnézek. A tömegben páran ritmusra rángatóznak, de azért a többiek is verik a lábukkal az ütemet. A hangulat érezhetően feloldódott.

– Köszönjük, köszönjük! Következő számunk két, mindenki által jól ismert gyermekvers, a Csiga-Biga gyere ki... és a Boci-boci tarka egyvelege. A tömegben többen felröhögnek. Péter a radiátoron eszelősen vigyorog. Még mindig nem érzékel semmit. Belekezdek a számba. A többiek utánam. A feldolgozás tökéletes, alig lehet felismerni az eredeti dallamot. Időnként az összhang szétesik. Eltelik bizonyos idő, mire visszazökkenünk. Az átvezetés nem sikerült valami tökéletesen a szám két része között, ugyanis Karcsival egyszerre kezdtünk el szólózni. Itt azonban ilyen apróság nem számít.

Mikor abbahagyjuk, döbbent csend. Nem jó jel. Gyorsan belekezdek egy érzelgős bluesba. Kivételesen keveset kell improvizálnom, ezt a számot aránylag rendesen megírtuk. Most kéne jönni a váltásnak, Karcsi! Bele is kezd a rock’n’rollba, de Mandával nem beszéltem meg előtte a ritmust, hamar lép be, és túlságosan gyorsan veri az ütemet. Próbálok alkalmazkodni hozzá, Karcsi azonban még mindig az eredeti tempóban játssza. A hangzavar leírhatatlan. Már nem törődöm semmivel. Csak röhögök az egészen. Most kéne visszaváltani a bluesba! Vérszegény, de sikerül. Ide egy szóló! Hajlítok, nyújtom a hangokat. Mikor vége, hatalmas tapsvihar. Úgy látszik, elnézték azt a borzalmasan sikerült rock'n'rollt. A dicsőség a fejünkbe száll: következő számunkból, a Glázer Ellából, már semmit sem lehet kivenni. Totális összevisszaság. Az éneket megint nem lehet hallani. Mikor végre vége, a közönség hangosan felsóhajt. Itt már nem lehet tovább húzni az idegeket. Most valami lágyat kellene játszani, nyugtatónak.

Lajos odabotorkál hozzám és a fülembe ordítja, hiszen másképp nem hallanám:

– Ha nem akarod, hogy meglincseljenek, akkor kezdd el a Weöres Sándor-vers megzenésítését.

Fásultam bólintok, ő meg viharzik a mikrofonhoz;

– Ne haragudjatok a hangzavarért. Mindjárt vége a koncertnek!

Lelkes helyeslés mindenfelől. „Volt két kezem, volt édes párom” kezd bele Lajos, és mindenki elhallgat. Lágyan pengetem az akkordokat. Lajos nehezen találja a hangnemet, de mikor már benne van, oké minden. Véletlenül rálépek a gitárzsinórra, mely hangos kattanással kiszakad. Karcsi idejében észreveszi, rövid szólóval kitölti a hézagot.

Még néhány akkord és vége.

Gyorsan eltűnünk.”

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016
 
Ez a weboldal kizárólag a technikai működéshez használ cookie-t, a jobb felhasználói élmény érdekében. Honlapunk használatával Ön elfogadja, hogy cookie-t helyezhessünk el az Ön által éppen használt digitális eszközén.
Elfogadom Nem fogadom el