B-Day – hatvan éve vette kezdetét a „brit invázió” az Egyesült Államokban

A Beatles megérkezése New Yorkba, 1964. február 7-én

„Elvis halott. Éljen a Beatles!” – ilyen és ehhez hasonló feliratú táblákkal üdvözelte 1964. február 7-én sokezer fogszabályozós, hisztériázó, sikoltozó tinédzser a Beatlest a New York-i Hotel Plaza előtt, nem sokkal azután, hogy a brit kvartett megérkezett a New York-i JFK repülőtérre. E történelmi pillanatban Amerika tizenévesei letaszították trónjáról a Királyt, és négy liverpooli proligyereket ültettek a helyére. Majd kezdetét vette az, amit a szakirodalomban csak brit invázióként emlegetnek: az angol zenekarok 1964 és 1967 között lényegében uralták az amerikai populáris zene életet.

 A felnőttek Amerikája két nappal később, február 9-én ismerte meg a zenekart, amikor Ed Sullivan showjában – sztárvendégként – öt dalt énekeltek: All My Loving, Till There Was You, She Loves You, I Saw Standing There, I Want To Hold Your Hand. A felfokozott médiakampánynak köszönhetően a „liverpudliak” debütálására becslések szerint 73 millió ember – az USA lakosságának 34 százaléka – volt kíváncsi. (A show 728 helyére több mint 50 ezer jegyigénylés érkezett). Ez volt minden idők legnagyobb nézettségű műsora az amerikai televíziózás addigi történetében. Ami mögött alig maradt el az egy héttel későbbi második Beatles-fellépés.

Beatles – I Want To Hold Your Hand (Ed Sullivan Show 1964/2/9)

Mértékadó vélemények szerint is ez a tévészereplés fordulópontot jelentett a háború utáni amerikai kultúrtörténetében. A Beatles február 11-én fellépett a washingtoni Coliseumban, másnap pedig történelmi koncertet adtak a New York-i Carnegie Hallban. Ekkor már egész Amerika róluk beszélt. A brit követség tiszteletükre adott fogadásán a diplomata feleségek a fiúkat autogramért ostromolták, spicces arisztokraták faggatták őket ostoba kérdéseikkel. A beatlemánia Amerikában napok alatt áttörte a társadalmi-politikai korlátokat. Londonban, látva ezt a példátlan sikert, Sir Alec Douglas-Home brit miniszterelnök már a zenekarral példálózott: ”A Beatles az én titkos fegyverem. Ha bármelyik ország tartozik nekünk, csak azt kell mondanom, akkor érkezik a Beatles, ha…” A munkáspártiak is készek voltak behódolni a szigetország új exportcikkének. Harold Wilson munkáspárti vezér „beatle parókában” jelent meg a parlamentben. De napokon belül ugyanilyen paróka virított John Paul Getty, a milliárdos fején is.

A kritikusok egy része, a művészelit és a konzervatív sajtó persze fanyalgott, zenéjüket barbárnak, a szövegeket analfabétának minősítetve. A New York Herald Tribune szerint a Beatles sikere 75 százalékban publicitás, 20 százalékban hajviselet és 5 százalékban lendületes siránkozás. A New York Times „tömeges placebónak” nevezte őket, majd néhány nappal később a Newsweek látványban „rémálomnak”, hangzásban katasztrófa-közelinek, szövegben pedig „katasztrofálisnak” titulálta a zenekart.

A Beatles eközben elfoglalta a slágerlistákat. Április 4-én az ő dalaik szerepeltek az első öt helyen, egy héttel később a Top 100-ban pedig már tizennégy számuk jutott be, amire azóta sem volt példa az elmúlt hetven év kultúrtörténetében.

Korabeli tudósítás a megérkezésükről (The Beatles Arrive In New York for their First US Visit, 7th February 1964)

A Beatles 1964 telén csak néhány hetet töltött az Egyesült Államokban: első filmjük, az A Hard Day’s Night forgatására vissza kellett utazniuk a szigetországba. De három nappal a Carnegie Hall-beli koncertjük után a Billboard már arról cikkezett, hogy a Beatles nyomában „inváziós csapatok” érkeznek Angliából. „Nagy-Britanniának 1775 óta nem volt ekkora befolyása az amerikai ügyekre.” – írta a lap szakírója. A Beatles megérkezéséig csak két brit szám – Acker Bilk: Stranger on the Shore, Tornadoes: Telstar – vezette az amerikai sikerlistát. 1964-65-ben viszont az amerikai Top 100 első helyén 52 hétig brit felvételek szerepeltek, ami maga után vonta, hogy az amerikai popzenei életben mindinkább az új „brit stílus” érvényesült.

A Beatles érkezése nyomán bekövetkezett változásokat a zeneüzlet természetesen igyekezett kihasználni, az 1944-es normandiai partraszállás mintájára B-Daynek (Beatles Day) nevezett vizitet tehát további brit zenekarok amerikai turnéja követte. Az első hullámban Cliff Richard, a Searchers, a Dave Clark Five, a Gerry and the Pacemakers, Billy J. Kramer (utóbbi kettő Brian Epstein, a Beatles menedzserének felfedezettje) kelt át az óceánon, majd jött az újabb hullám: a Herman’s Hermits, a Hollies, a Peter And Gordon, a Nashville Teens, az Animals, Cilla Black, a Pretty Things, Sandie Shaw, a Who, a Yardbirds, a Troggs, a Small Faces, a Kinks, a Spencer Davis Group, a Them, a Rolling Stones és a többiek. Majd két évvel később a Badfinger, a Cream, Donovan, Eric Burdon, a Faces, a Moody Blues, Marianne Faithfull, és a Pink Floyd. Az inváziós zenekarok 1964 és 1967 között valósággal uralták a tengerentúli popzenei életet. A médiából erősen háttérbe szorultak az amerikai produkciók, mindenki a brit popexport divatos termékeire volt kíváncsi.

Mígnem Kaliforniában, mindenekelőtt San Franciscóban (Jefferson Airplane, Grateful Dead, Janis Joplin) és Los Angelesben (The Mamas & the Papas, Monkees, Byrds, Doors, Mothers of Invention) felbukkanó új amerikai formációk vissza nem hódították azt.

A Beatles-hagyomány továbbélése az egri BlackBirds előadásában (Back in the U.S.S.R., 2017.12.06., A38 Hajó)

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016