A Vízöntő fénykorában (jobbról a második Kiss Ferenc)

A Kolinda és a Vízöntő tagjaként a hetvenes években már akkor világzenét játszott, amikor ez a fogalom még nem létezett. A kilencvenes évek óta főként szólólemezeket készít, illetve 1992-ben Etnofon néven megalapította az első magyarországi folkkiadót. Kiss Ferenc ma hetvenéves.

Két legfontosabb népzenei forrása irodalomtörténész édesapja és tanár anyai nagyapja. Előbbi a kárpátaljai Tiszapéterfalván nőtt fel, majd a debreceni református kollégiumba került, a cívisvárosban is alapított családot, így a fiát is óhatatlanul megfertőzte a népi dallamkinccsel. Utóbbi pedig finnugor nyelvészként a finnországi Jyväskyläban tanított nyaranta, rajta keresztül pedig hozzáférhetett a legfontosabb népzenei lemezekhez.

Később a család Budapestre költözött, Kiss Ferenc a Rákóczi Gimnáziumban érettségizett, és benne a beköszöntött beatkorszak sem ütközött a népzene szeretetével. Ahogy a 2020-as Fonó25 könyvben megjelent – később a Mandiner.hu-n is közölt – interjújában meséli: „A többiek eléggé furcsán néztek rám, amikor bevittem magammal a hegedűt, felírtam a táblára a szövegeket, és mutattam nekik hozzá a dallamokat. Eleinte kinevettek, aztán észre sem vették, és fél évre rá vígan énekelték a népdalokat. Még le sem érettségiztem, amikor apám egyik tanítványa, Kósa László néprajzkutató küldött egy levelezőlapot nekem, hogy a sógora, Halmos Béla és annak barátja, Sebő Ferenc ekkor és ekkor megbeszélést tartanak a Kapás utcai Kaláka-klubban, és ha van kedvem, nézzek le oda, hátha bevesznek. Hülye fejjel csak legyintettem, és nem mentem. Később szintén Kósa volt az, aki a Zenetudományi Intézetből hordta nekem a Patria-felvételeket, amelyeket sorban vettem át kazettára az MK-21-es magnómmal. Rövidesen rájöttem, hogy ez voltaképpen a Lajtha-féle gyűjtés, úgyhogy antikváriumban megvettem hozzá a könyvet és abból tanulgattam. Csak úgy magamnak, saját szórakoztatásomra.”

Aztán édesapja egyik barátja révén értesült arról, hogy a Novák Ferenc vezette Bihari táncegyüttes frissen alakult kísérőzenekara a népi játékmódban járatos hegedűst keres. Így 1973 januárjában csatlakozott a táncházmozgalomban a folkosokhoz sorolt formációhoz, mely később Vízöntő néven önálló koncerteket is adott, és melyekkel nemcsak előadták, hanem saját generációjuk élményeivel újraértelmezték a népies dalokat. 

De Kiss Ferenc előbb még tett egy rövid Kolinda-kitérőt, ugyanis találkozott a szintén hegedűs Szabó Andrással. Mindketten szerették Bartók 44 duó sorozatát, kitették a kottát, felütöttek egyet és eljátszották. Majd ugyanarra a témára a saját verziójukat improvizálgatták. És hát mindketten tagjai lett az 1974-ben megalakult ős-Kolindának. Aztán különböző okok miatt Szabó Andrásnak távoznia kellett onnan, de utólag visszatekintve ebből a szakításból a folktörténet csak profitált: Szabó ugyanis 1975-ben Jorgosz Tzotzoglouval megalapította a Gépfolklórt. Kiss Ferenc pedig visszatért a Vízöntőbe.

Vízöntő: Siculicidum (1978)

A Kolinda korszakot amúgy kellően szédítően élte meg. Miként az említett interjúban felidézte: „November végi esős-havas időben, életünk első önálló nyugat-európai, belgiumi és franciaországi turnéjára egy sárga Wartburg kombival indultunk el. Lantos Iván akkori feleségével együtt – aki tolmácsként jött velünk – öten ültünk benne. A hangszerek a csomagtartóban, a tetőn pedig a Bihari együttes fatokjában a bőgő utazott. Borzasztó utazás után elsőként egy kis belga faluban, a híres folkszervező, Leon Lamall Mallemollen nevű kocsmájában léptünk fel. Tíz törzsvendég előtt kezdtünk bele hullafáradtan, majd azt láttuk, ketten elmennek, és kisvártatva öten jönnek vissza. Aztán megint elmennek öten, és tizenketten vissza. Az emberek rohantak végig a falun és hívták a barátokat. Mire a koncert közepére értünk, a csilláron is lógtak. Utána beszélgettünk, és kölcsönösen rácsodálkoztunk egymásra. Ők azért, mert ugyanúgy néztünk ki, mint ők (farmer, kockás flanel ing, alatta trikó) – azt hitték Magyarországon mindenki maoista szürke egyenruhában jár –, mi meg a hazai pléhmerítős borozók után életünkben először jutottunk el egy igazi pubba (ott oberzsnek mondják), ahol először játszhattunk dartsot meg asztali golyós játékokat is.”

A nyolcvanas években a Vízöntő az általa később folktemporainnek nevezett, kortárs szemléletű, önálló mondanivalójú stílusával különösen külföldön szerepelt nagy sikerrel. Majd egy vámszabálysértési eljárás miatt másfél évre bevonták a tagok útlevelét, és 1990-re gyakorlatilag széthullott a zenekar..

Vízöntő: Amerikás dal (1987)

Kiss Ferenc azonban nem adta fel, hanem 1992-ben megalapította az első hazai folkkiadót, az Etnofont, és onnantól – az alkalmanként megjelenő saját szólóprodukciói mellett – főként annak tevékenységére összpontosított. Továbbra is a Kárpát-medencében élő népek folklórját népszerűsítette, immár kiadóként: elsősorban népzenei gyűjtéseket jelentetett meg, de vállalta olyan alkotók és előadók felvételeinek kiadását is, akik ebből a szellemi kincsből merítve, új utakat és lehetőségeket kerestek a kortárs zeneművészetben.

Az Etnofon évtizedekig a minőségi folkfelvételek egyik elsőszámú magyarországi műhelyének számított, de a lemezipar meredek zuhanását ez sem élte túl. Viszont fennállása alatt több mint száz értékes albumot jelentetett meg. Közte elvétve az idősközben ismét hangszert ragadó Kiss Ferenc saját albumait is. Így 1999-es nagy ívű, tematikus anyag Nagyvárosi bujdosók-at, mely műfajilag valahol a folk, a rock és a popzene között helyezkedik el és a 2005 tavaszán kiadott, egy idősödő dalnok kései szerelmes énekeit tartalmazó Szerelem hava-t. Emellett Kiss Ferenc számos táncszínházi és filmes produkcióhoz komponált kísérőzenét, valamint szinte az összes Szvorák Kati lemezt ő szerkesztette, és játszott is rajtuk. Nem utolsósorban pedig a 2012-ben kiadott, saját szövegével és CD-melléklettel ellátott, Papó zenedéje című kiadvánnyal igyekezett bevezetni a gyerekeket a népzene világába. 

Kiss Anna–Kiss Ferenc: Leánydicsérő (2015)

Bár súlyos betegsége majdnem előadói pályája végét jelentette, alkalmanként ma is fellép az Etnofon Társulattal. Emellett pedig egyrészt megjelentette saját szubjektív visszaemlékezéseit (Kötelékek – A Vízöntő és a Kolinda históriája, meg egyéb történetek, 2021), másrészt a hátán viszi a Héttorony Fesztivált. Előzménye, hogy 1992-ben az ő szerzeményei szóltak a sevilla-i világkiállítás Makovecz Imre tervezte magyar pavilonjában (ennek anyaga később A Héttorony hangjai címmel CD-n megjelent), majd tíz évvel később Makovecz Imre különböző épületeiben beindította a Héttorony Fesztivált, az ígéretes sorozat azonban 2004-ben anyagi okokból abbamaradt. Mígnem 2012-ben mellé állt a Fonó Budai Zeneház, és a fesztivál azóta is szárnyal.