Ma hatvan éve annak, hogy megjelent a Beatles A Hard Day's Night című harmadik albuma, mely az azonos című, poptörténeti jelentőségű filmalkotás dalait tartalmazza. Ez az első olyan egész estés mozgóképes produkció, mely a zenetörténeti jelentőségű liverpooli kvartett főszereplésével készült, és plasztikusan megmutatja a beatlemánia nevű társadalmi jelenséget.

A Beatles a hatvanas évek elején az amerikai rock and roll filmkészítést is megújította: 1964-ben és 1965-ben két emlékezetes, mintaértékű filmmel (A Hard Day’s Night, 1964, Help!, 1965) erősítették meg pozíciójukat. Olyan zenés – a brit invázióhoz köthető – mozgóképes komédiáknak nyitottak utat, mint a Having A Wild Weekend (1965, a Dave Clark Five főszereplésével), a Hold On! (1966, Herman’s Hermits), az Out Of Sight (1966, Freddie and the Dreamers) vagy a Mrs. Brown, You’ve Got A Lovely Daughter (1968, Herman’s Hermits).

A prototípus mindenesetre a hazai mozikba csak szűk négy évvel később, 1968 márciusában eljutott – nálunk Egy nehéz nap éjszakája címmel bemutatott – A Hard Day’s Night volt, melynek címe állítólag a zenekar dobosától származik. Az anekdota szerint egy roppant fárasztó forgatási nap végén Ringo Starr abban a tudatban lépett ki a stúdióból, hogy még nappal van és megjegyezte: „Ez egy nehéz nap…” (ekkor vette észre, hogy időközben besötétedett) „…éjszakája volt.” A többieknek pedig ez a mondat annyira megtetszett, hogy ezt adták címnek a készülő filmnek.

Az A Hard Day’s Night előzetese (1964)

A film ötlete 1963 végén vetődött fel: Noel Rodgers, a United Artists Records brit vezetőjének meggyőződése volt, hogy a beatlemánia hamarosan az Egyesült Államokba is átterjed, ezért megkereste a cég filmes részlegét, hogy kössenek három mozira szóló szerződést a Beatles-szel, mert a hozzá kapcsolódó filmzene albumok is óriási bevételeket hozhatnak a kiadónak.

A film költségvetését 350 ezer dollárban állapították meg, dokumentarista jelleggel fekete-fehérben forgatták, a rendezők közül pedig az amerikai Richard Lesterre esett a választás. A csaknem két hónapig tartó felvételeket 1964. március 2-án kezdték el. A belső jeleneteket a middlesexi Twickenham stúdióban, a külsőket különböző londoni helyszíneken forgatták. A vasútállomáson zajló részt a Marylebone pályaudvaron, a vonatos jeleneteket London és Minehead között ingázva hat nap alatt rögzítették. A televíziós részeket pedig a Charlotte Street sarkán lévő Scala Theatre-ben közönség előtt vették fel.

Érdekesség, hogy a színházban az egyik sikítozó – a felvételek idején 13 éves – tini később maga is popsztár lett, úgy hívják: Phil Collins.

A premiert a londoni Pavillionban, Margaret hercegnő és férje jelenlétében 1964. július 6-án tartották, és a film néhány hét alatt 14 millió dolláros bevételt hozott készítőinek. Liverpooli díszbemutatóján a polgármester bevezetőjében a következőt mondta: „Liverpool adta a Beatlest a világnak!” Mire John Lennon gúnyosan közbeszólt: „a világ pedig gyorsan visszapasszolt bennünket Liverpoolnak”.

A film egyik ikonikus jelenete (Beatles: Can’t Buy Me Love)

A londoni premiert négy nappal követte az azonos című Beatles-album, mely már a harmadik volt a sorban, de az első, amelyre kizárólag Lennon-McCartney-szerzemények kerültek rá. Ekkorra persze mind John Lennon, mind Paul McCartney szerzőként érettebb lettek, de a dalok még alapvetően megmaradtak a rock and roll formátumon és hangszerelésen belül. Közülük a legnépszerűbb a címadó dal lett (a maga határozott, felismerhető nyitóakkordjával), a beatesen és sodrón lüktető Can't Buy Me Love, valamint a jellegzetes McCartney ballada, az And I Love Her.

Mire a film felvételeinek nekiálltak, a Beatles már túl volt az amerikai bemutatkozáson: 1964. február 9-én az ottani vezető zenés televíziós műsorban, az Ed Sullivan showban öt dalt énekeltek. A felfokozott médiakampánynak köszönhetően a „liverpudliak” debütálására becslések szerint 73 millió ember – az USA lakosságának 34 százaléka – volt kíváncsi. (A show 728 helyére több mint 50 ezer jegyigénylés érkezett). Ez volt minden idők legnagyobb nézettségű műsora az amerikai televíziózás addigi történetében. Ami mögött alig maradt el az egy héttel későbbi második Beatles-fellépés.

Beatles – I Want To Hold Your Hand (Ed Sullivan Show 1964. február 9.)

Ezek a tévészereplések kétségkívül fordulópontot jelentettek a második világháború utáni amerikai kultúrtörténetben. A Beatles elfoglalta az amerikai slágerlistákat: április 4-én az ő dalaik szerepeltek az első öt helyen, egy héttel később a Top 100-ban pedig már tizennégy számuk jutott be, amire azóta sem volt példa az elmúlt hetven év kultúrtörténetében.

A Beatles 1964 telén csak néhány hetet töltött az Egyesült Államokban, mivel épp első filmjük, az A Hard Day’s Night forgatására vissza kellett utazniuk a szigetországba. De nyomukban „inváziós csapatok” érkeztek Angliából: a liverpooli kvartett megjelenéséig csak két brit szám – Acker Bilk: Stranger on the Shore, Tornadoes: Telstar – vezette az amerikai sikerlistát, 1964/1965-ben viszont az amerikai Top 100 első helyén 52 hétig brit felvételek szerepeltek.

Az 1944-es normandiai partraszállás mintájára B-Daynek (Beatles Day) nevezett vizitet tehát további brit zenekarok amerikai turnéja követte. Az első hullámban Cliff Richard, a Searchers, a Dave Clark Five, a Gerry and the Pacemakers, Billy J. Kramer kelt át az óceánon, majd jött az újabb hullám: a Herman’s Hermits, a Hollies, a Peter And Gordon, a Nashville Teens, az Animals, Cilla Black, a Pretty Things, Sandie Shaw, a Who, a Yardbirds, a Troggs, a Small Faces, a Kinks, a Spencer Davis Group, a Them, a Rolling Stones és a többiek. Majd két évvel később a Badfinger, a Cream, Donovan, Eric Burdon, a Faces, a Moody Blues, Marianne Faithfull, és a Pink Floyd. Az inváziós zenekarok 1964 és 1967 között valósággal uralták a tengerentúli popzenei életet.

Beatles: And I Love Her (1964)

Az A Hard Day’s Night című nagylemez amúgy az Egyesült Államokban már két héttel korábban, 1964. június 26-án megjelent, a kor szokásainak megfelelően más borítóval és más dalsorrenddel. Ráadásul a tengerentúlon sorrendben ez már a negyedik Beatles-albumnak számított, mely nemcsak az eladási listák élére jutott, de 14 hetet ott is töltött, nem kis részben épp a Beatles-filmnek köszönhetően. Nemcsak a filmből ismert dalok kerültek rá, hanem számos Lennon-McCartney szerzemény nagyzenekari instrumentális verziója is (I Should Have Known Better, And I Love Her, Ringo's Theme, A Hard Day's Night).

Ha a Beatles teljes zenei életművét nézzük, az 1963 és 1970 között készült 12 albumból az A Hard Day’s Night messze nem a legerősebb. Kétségkívül nagyobb példányszámban fogyott, mint az azt megelőző kettő, de a változások erőteljesebb szelei igazából majd csak az 1966 augusztusában boltokba kerülő Revolver albummal érkeznek meg. Annak legutolsó dala, a Tomorrow Never Knows progresszivitása, úttörő technikai megoldásai (loopolás, repetitív dob, visszafelé szóló gitár) remekül megágyaztak mindannak, ami ezután történt: az egy évvel későbbi Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band-nek éppúgy, mint a kaleidoszkópszerű dupla White Album-nak, a bitang erős Abbey Road-nak vagy a hattyúdalnak összerakott Let It Be-nek.

Beatles: Tomorrow Never Knows (1966)

Miközben A Hard Day’s Night messze a Beatles legjobb filmje. Nem túl bonyolult vonalvezetésű, de nézhető, szerethető, remek betétdalokkal. A rendező Richard Lester ugyan egy évvel később összetette a sokkalta szimplább kivitelű, de már színesben forgatott Help!-et (benne a klip-ős Ticket To Ride-dal), de az 1967-es saját maguk készítette, erősen széteső Magical Mystery Tour, az animációs Yellow Submarine (1968) vagy a már a Beatles feloszlása után bemutatott, Michael Lindsay-Hoog készítette dokufilm, a Let It Be meg sem közelíti annak színvonalát. Az A Hard Day’s Night tehát nemcsak a prototípus, hanem az etalon is maradt: lám, így lehet korhű és népszerű filmet készíteni a beatlemániáról.