Bár a magyar populáris zene történetének egyik legfontosabb dalszerzője-előadója, Bródy János hazai kedvencei elsősorban azok voltak, aki a dalait előadták, nevezetesen Koncz Zsuzsa és Szörényi Levente, később Tolcsvay László és Halász Judit is, mindig is becsülte Kovács Kati, Zalatnay Sarolta, Somló Tamás, Zorán és Komár László teljesítményét. Miközben nagy hatással voltak rá Cseh Tamás dalai és Baksa-Soós János fellépései. Az újabb korokból Lovasi András, Kiss Tibor, Bérczesi Róbert és Pajor Tamás szerzeményeire figyel, a legutóbbi koncertélménye pedig az Esti Kornél volt.

A barátom barátja a barátom – tartja a mondás. De így van ez vajon a zenével is? Vajon a kedvenceink kedvenceit mi is kedveljük? Vagy kedvelnénk, ha ismernénk őket? Mindez kiderülhet a Magyar Popkulturális Értéktár új, mostantól kéthetente jelentkező sorozatából, amelyben a hazai popkultúra legjelentősebb, legismertebb szereplőit kérdezzük az életüket, pályájukat meghatározó, valamilyen szempontból befolyásoló zenei élményekről, előadókról, lemezekről, dalokról, koncertekről, fesztiválokról. Bródy János, az Illés és a Fonográf egykori tagja, sokszáz fontos magyar dal szövegírója válaszol kérdéseinkre.

– Milyen zenei hatások értek, mielőtt 1964-ben csatlakoztál az Illés együtteshez?

– Olyan polgári családban nőttem fel, ahol a bútorzathoz hozzátartozott a könyvespolc, a zongora és a lemezjátszó is. Utóbbi persze még mechanikus kurblis volt, 78-as fordulatszámú lemezeket lehetett rajta lejátszani – többek között a Patria népzenei gramofonfelvételeket. A szüleim zeneszerető emberek voltak, de a szórakoztató műfajokat enyhén lenézték, nem tartották sem zeneileg, sem irodalmilag értékesnek. Általános iskolás koromban néhány évig jártam zongoraórákra meg szolfézsra, szóval volt valamennyi zenei alapom, bár inkább a matek és a fizika érdekelt. (Ennek következtében sokáig műszaki pályára készültem, és a zenélést csak élvezetes és kalandos hobbytevékenységnek tartottam egészen 1969-ig, amikor már az Illés zenekar ismert tagjaként sutba vágtam a villamosmérnöki diplomámat.)

Ifjúkorom legnagyobb élménye egy Tommy Steele film volt (The Dream Maker, 1963 – A szerk.), a Magyar Televízióban láttam, amint egy betegségéből lábadozó gyerek gitárral a kezében rocksztár lesz. Akkor kezdtem gitározni, és 1963 nyarán kezdődött az igazi zenei karrierem, amikor a balatongyöröki strandon felkértek a nagyobb fiúk, hogy legyek szíves az akkor már igen népszerű Koncz Zsuzsát gitáron kísérni. Az ismeretségből barátság lett és Zsuzsa 1964 tavaszán beajánlott az éppen gitárost kereső Illés zenekarba, ahol ő rendszeresen fellépett a Bercsényi kollégium ebédlőjében tartott hétvégi táncestéken. Néhányszor vendégként eljött a Kisbadihalinak becézett Szörényi Levente, akinek át kellett adnom a gitárom, hogy fergeteges szuggesztív előadásában elbűvölje az együttes rajongóit, aminek következtében Illés Lajos, mint alapító-vezető az év végén átalakította a zenekari felállást, elcsábította Leventét, aki hozta magával a basszusgitáron játszó Szabolcs testvérét.

Illés – Ne gondold (1968)

– Miként születtek meg 1965 nyarán az első magyar nyelvű beatdalok?

– Az első zenekari próbán a Szörényi testvérek a Rolling Stones It’s All Over Now című dalát adták elő, és úgy éreztem, ez az a zene, ami a szívemből szól. A hagyományos táncdalokat sosem szerettem, az Illés repertoárjából akkor még hiányoztak a brit invázió legújabb sikerei, de hamarosan átálltunk a Beatles, Rolling Stones, Kinks vonalra, és hozzájuk hasonló hangzásvilágban próbáltuk Szörényi Leventével megtalálni a saját hangunkat. Aztán 1965 nyarán megírtuk az első saját, magyar nyelvű számainkat és hamar kiderült, hogy van érzékem a brit bandák által kialakított zenei struktúrákra olyan énekelhető szavakat találni, melyek összeségükben még jelentettek is valamit abból az életérzésből, amire a kortársaink élénken rezonáltak. Néhány év késéssel a legtöbb magyar zenekar követte a példánkat.

Cseh Tamás–Másik János: Budapest (1977)

– A többi, miként mondani szokták, kultúrtörténelem. De kik azok a hazai előadók, akiknek a pályáját figyelemmel kísérted?

– Mindenekelőtt Cseh Tamás, Baksa Soós János és Zorán koncertjeit látogattam, de mivel mindig is a dalszövegek voltak fontosak számomra, ezért Cseh Tamásban is – akit amúgy páratlanul jelentős előadóművésznek tartok – Bereményi Gézát szerettem, ahogy Zorán dalaiban is elsősorban Dusán szövegeit tartottam fontosnak. És ugyan sokféle előadóhoz kötött dalszövegíró, de Horváth Attila is ott van nálam a legnagyobbak között, akik magyar nyelven tudták érzékeltetni a rockzene forradalmát. Ami meg az albumokat jelenti, sokat hallgattam a Kolinda együttes Franciaországban kiadott lemezeit, és a Muzsikás együttes – különösen Sebestyén Mártival – mindig mélyen érintett, mert folyamatosan kerestem a magyar népzenei hagyományok és a rockzenei hangzások fúziójának lehetőségeit.

Zalatnay Sarolta: Miért mentél el? (1972)

– Ha mindenképp ki kellene emelni három dalt a magyar poptörténetből, melyekre tennéd a voksodat?

– Miután az Illés tagja és a dalok szerzője voltam, a „kedvenceim” elsősorban azok voltak, aki ezeket a dalokat előadták, nevezetesen Koncz Zsuzsa és Szörényi Levente, majd a Fonográf korszakban Tolcsvay László és Halász Jutka is, de ettől függetlenül becsültem Kovács Kati, Zalatnay Sarolta, Somló Tamás, Zorán és Komár László teljesítményét. Nagy hatással voltak rám Cseh Tamás dalai és Baksa-Soós János fellépései, és sűrűn látogattam a valamikori Egyetemi Színpad előadásait, ahol a koncertek is mindig különleges élményt jelentettek. Be kell vallanom, hogy az engem leginkább megérintő zenei formák az angolszász protest dalok világa volt, a közéleti konfliktusok folk és country hangzásokból építkező dalokba sűrített üzenetei, melyek követendő példaként álltak előttem, amikor a magyar népzenei hagyományokra is támaszkodva igyekeztem a saját történeteimet és véleményemet a rám élénken figyelő közönség számára érzékelhetővé tenni. De ha már mindenképp ki kellene emelnem három hazai dalt, amihez amúgy nincs közöm, ám legyen: szerintem a Cseh Tamás–Másik János–Bereményi Géza: Budapest, a Presser Gábor–Adamis Anna: Miért mentél el? és a Gerendás Péter–Sztevanovity Dusán: Szép Júlia című szerzeménye az, amit jelenleg a legtöbbre tartok a hazai felvételek közül.

Zorán: Szép Júlia (1987)

– És melyek voltak azok a magyar zenei események (koncert, fesztivál, de akár egy jam), amelyre a legszívesebben emlékszel vissza?

– Ahogy nem tudok három lemezt kiemelni abból a „bakelit” gyűjteményből, amivel valamikor tele volt a könyvespolcom, úgy nyilván három zenei eseményt is nehéz felsorolnom. De tény, az újabb korokból Lovasi András, Kiss Tibi, Bérczesi Robi, Pajor Tamás dalaira most is figyelek, és Bódi „Cipő” Laci hangjától ma is elérzékenyülök. A mai gyerekek közül a Margaret Island, az Ivan & the Parazol, a Carson Coma lett családi kedvenc. A legutóbbi koncertélményem az Esti Kornél volt. A koncertek közül pedig leginkább azokra emlékszem szívesen, ahol nekem is volt szerepem, így az 1981-es nemzeti sportcsarnokos A Koncert, az 1984 decemberi háromestét Fonográf búcsú a Budapest Sportcsarnokban, az 1990-es népstadionos István, a király és Illés-koncert, az 1996-os újabb Illés-buli a Budapest Sportcsarnokban, illetve az egykori „beatszentháromság”, az Illés, a Metro és az Omega 2001-es hármaskoncertje a Népstadionban. Miután még mindig vannak fellépéseim, az adrenalin szintem a saját koncertjeimen a legmagasabb, de nem tartom illőnek az Aréna koncertemet vagy a Fishing on Orfű fellépésemet itt emlegetni, vagy Koncz Zsuzsát, akit talán a legközelebb érzek magamhoz ebben a műfajban, pedig maradandó élményt jelentenek. És remélem az lesz az ILLÉS 60 is 2025 januárjában az Arénában.