Az 1983-as városligeti bemutató - Fotó: Urbán Tamás

Tavaly ilyenkor ünnepeltük az István, a király című korszakos rockopera színre vitelének negyvenedik évfordulóját, az ünnepi alkalomra – Novák Péter rendezésében – egy modernebb olvasatot is láthatott a közönség a Papp László Sportarénában. Ezúttal nem magára a műre és az 1983-as bemutatóra, hanem annak utóéletére, különösképp az 1984-es év történéseire koncentrálunk.

Szörényi Levente és Bródy János 1983 augusztusában a Városligetben bemutatott rockoperája, az István, a király kultúrtörténeti jelentőségét évtizedekkel korábban részletesen kifejtettem, de felütésként idemásolnám azzal legfontosabb passzusát.

„Hogy művészi, szakmai, történelmi szempontból milyen logikai ellentmondások, dramaturgiai bukfencek, historikus képtelenségek feszülnek a darabban, abba most nem mennék bele, de az tény, az István, a király korszakalkotó mű. És mint ilyen, értelmezése szükségképpen plurális – ki-ki a maga érzelmei, elképzelései, bűnei és vágyai szerint közelít hozzá. Így vált a darab az idők folyamán politikai értelemben is önjáróvá: mindenki azt gondolt, azt vetített bele, amit akart (illetve amit nem szégyellt). De ebbe a konfliktusba legalább minden belefért: a pogány-keresztény, a hős-áldozat, az ősi-új, a függetlenség és az idegen hódítók ellentéte egyaránt. A (rock)opera műfaja pedig nehezen viseli el a nagyon összetett jellemeket és konfliktusokat.”

Ami viszont kétségkívül tény: István, a király művészi élete régóta független az alkotók akaratától. 1983-ban az egykori városligeti szánkódombon (melyet azóta Király-dombnak neveznek) a hét alkalom alatt több mint százezren látták, a róla készült filmre félmillióan váltottak jegyet, a dupla lemez pedig a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egyik legnagyobb sikere volt.

Már az 1983-as városligeti előadásokat is filmforgatás céljából hirdették meg, ahol a hangszórókból áradó stúdiófelvételekre tátogtak a szereplők (egyesek ezt annyira rosszul tették, hogy a filmben a különleges effektek mestere, Tímár Péter állítólag ezért vetette be az úgynevezett stoptrükköt, azt az animációs eljárást, amelynek során az állóképeket egymás mögé fűzve jön létre a mozgás illúziója). A szabadtéri előadásokat celluloidra rögzítették (nagyságrendekkel kevesebb költségvetésből, mintha egy játékfilmet forgattak volna), és ugyanúgy Koltay Gábor rendezte, aki amúgy az egész produkció létrejöttét politikai értelemben kijárta.

Részlet az István, a király című filmből (Elkésett a békevágy, 1984)

És ugyanez a dal Csíksomlyón, 2003-ban

Az István, a király című mozival a szakma a 1984-es januári filmszemlén szembesülhetett, ahol elnyerte a KISZ különdíját (a fődíjat amúgy Mészáros Márta: Napló gyermekeimnek, a legjobb rendezés díját pedig Xantus János: Eszkimó asszony fázik című alkotása kapta), az átlag honpolgár pedig április 19-tól tekinthette meg a filmszínházakban. Ahol olyan hangos közönségsikert aratott, hogy az alkotók gondoltak egy merészet, és rockoperát azon a nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a Dóm téren, a klasszikus prózai és operaelőadások színhelyén is bemutatták. Miként Koltay 1984 januárjában a Pesti Hírlapban nyilatkozta:

„Monumentális produkciót szeretnék a nézők elé vinni, és örömömre szolgál, hogy a rock műfaj is bekerül a szabadtéri játékok műsorába.”

És a szegedi közönség éppolyan tapsviharban tört ki az előadás láttán, mint ahogy egy évvel korábban a fővárosi tette ugyanazt.

Annak ellenére, hogy maguk a szerzők nem szívesen emlékeznek erre a rendezői változatra, a július 21-én, 27-én, 29-én, illetve az augusztus 4-én, 19-én és 20-án látható-hallható előadáshoz a korabeli kritikák döntően pozitívak viszonyultak. A szereposztás megegyezett a városligetivel, és ugyanúgy hangfelvételről harsogott, mint egy évvel korábban. Istvánnak ezúttal is Pelsőczy László kölcsönözte alakját, és ezúttal is Varga Miklós hangján szólalt meg, a három pogány vezért Koppányt Vikidál Gyula, a táltos Tordát Deák Bill Gyula és a lázadó Laborcot Nagy Feró alakította, a hatalmas tánckar pedig szintén Novák Ferenc koreografálta/mozgatta. Ugyanúgy az Illés együttes ikonikus dalával kezdődött, miként Szörényi Levente énekelte, „oly nehéz a választás”, mintegy aláhúzva az egész rockopera mondanivalóját, miszerint mindkét szembenálló félnek igaza van, és egyik sem hibáztatható azért, amit tett. És a végén ugyanúgy a hamis győzelmet hirdető, hatalmas trikolór lobogókkal, a piros-fehér-zöld görögtűzzel és a Himnusz hangjaival zárult, mint 1983 augusztusában a Városligetben (és ezáltal magában a filmben).

Az 1984-es szegedi István, a király előadás a döntően pozitív fogadtatás ellenére a darab további életében mindenesetre közel sem játszott olyan fontos szerepet, mint a későbbi szabadtéri változatok (Népstadion, 1990, Sevilla, 1992, Esztergom, 2002, Csíksomlyó, 2003), de kétségkívül kikövezte az utat az 1985 őszi első kőszínházas premierre az akkori Nemzeti (ma Pesti Magyar) Színházban. Kerényi Imre rendezésében a négy évad alatt több mint kétszázszor mutatták be a darabot, kettős szereposztásban, István szerepében Bubik Istvánnal és Hirtling Istvánnal. A két évvel korábbi városligeti stábból egyedül Vikidál Gyula maradt.

Deák Bill Gyula – Áldozatunk fogadjátok (Életműkoncert, Sportaréna, 2009.11.20.)

Az István, a király hatalmas közönségsikere a benne főszerepet kapó rockerek népszerűségét is nagyban növelte. Különösen a P. Box ismertségét dobta meg, ahol korábban Varga Miklós, a rockopera bemutatója idején Vikidál Gyula énekelt, és amely koncertjein rendszeresen adott elő István, a király- betétdalokat. Sőt, ebben az időszakban gyakorta előfordult, hogy a színpadon egyszerre szerepelt Vikidál, Varga, Nagy Feró és Deák Bill Gyula. Utóbbi a koncertjein szintén sokat énekelte Torda táltos harcra buzdító dalait, az Áldozatunk fogadjátok-at és a Véres kardot hoztam-ot, miközben Varga Miklós 1984-ben Veled uram, de nélküled címmel önálló műsort adott az István, a király színészeinek vendégszereplésével.