Középen Eric Clapton

Hatvan éve került a boltokba a Yardbirds nyers, lendületes, felkavaró – nem mellesleg katasztrofálisan szóló – bemutatkozó albuma, a Five Live Yardbirds, melyen az alig tizenkilenc éves Eric „Slowhand” Clapton pengette a húrokat. A korszak egyik legnépszerűbb brit bluesrock bandája Clapton mellett két további gitárhőst (Jeff Beck, Jimmy Page) is adott a rocknak, mégsem tudott igazán befutni. Saját dalok nélkül ugyanis nekik sem ment.

Pedig 1963 májusában roppant ígéretesen indultak. Alig pár hete léteztek, amikor megörökölték a házigazda szerepét a legendás richmondi Crawdaddy klubban az azt végképp kinövő Rolling Stonestól, csatlakozott hozzájuk a tinédzser Eric Clapton, és hamarosan a londoni bluesrock klubok első számú kedvencei lettek. Nem meglepő, hogy az amerikai blueslegenda, Sonny Boy Williamson is őket kérte fel, hogy kísérték végig európai turnéján, mégha – mint azt a később kiadott közös nagylemez is mutatja – valódi zenei párbeszéd nem igazán alakult ki közöttük.

Yardbirds – Smokestack Lightning (1964)

De bármilyen erősen és energikusan adták elő a veretes chicagói bluesokat, a Beatles-szel, a Rolling Stones-szal vagy a Who-val ellentétben nekik nem volt saját szerzőjük/szerzőpárosuk. Pedig ez 1964-ben a tartós sikerhez már alapkövetelménynek számított. Az első nagylemezükön még elmentek az idegen tollak (szinte mindegyik brit banda így kezdte), a továbblépéshez viszont elengedhetetlen lett volna az eredeti zenei és verbális gondolat. Ami esetükben a zenekaron kívülről érkezett, és akkor sem jó helyről.

Merthogy 1965 márciusában, a még mindig felfelé tartó rhythm and blues hullámban egy meglepő popslágerrel rukkoltak elő: Graham Gouldman (később 10cc) szerzeménye, a For Your Love egészen a brit slágerlista 3-ig juttatta őket. Az akkor tizenkilenc éves, a Beatles hatása alatt felnőtt manchesteri komponista a dalt eredetileg saját zenekara (Mockingbirds) első kislemezének szánta, a Columbia viszont egyáltalán nem harapott rá. Némi kerülő úton eljutott a Yardbirds akkori impresszáriójáig, Giorgio Gomelsky-ig, aki rávette a fiúkat, hogy lemezre vegyék. A poposabb hangzás érdekében pedig egy kongást és egy orgonistát (az akkor még viszonylag ismeretlen Brian Augert) is felfogadtak.

A For Your Love tévéfelvételén már Jeff Beckkel: (Yardbirds – For Your Love, 1965)

A régi rajongók szemében pálfordulást jelentő dal minden képzeletet felülmúló siker lett Angliában, több mint kétmillió példány fogyott belőle, és a többség, úgy tűnt, egyáltalán nem bánta, hogy szakítottak a bluesos gyökerekkel. Eric Clapton azonban nem tudta megemészteni, otthagyta a csapatot, és a John Mayall vezette szabadabb levegőjű Bluesbreakershez csatlakozott. A többiek az akkori legkeresettebb stúdió-zenészt, Jimmy Page-et keresték meg, de Page maga helyett egy másik fiatal gitárost, Jeff Becket ajánlotta. A Yardbirds már vele vette fel a következő két Gouldman-slágert (Heart Full Of Soul, Evil Hearted You). És hát az ő gitárjátékával került lemezre a gregorián Still I’m Sad.

Yardbirds – Still I'm Sad (1966)

Amit aztán 1977-ben két teljesen másban utazó formáció, az euródiszkós Boney M. és a Ritchie Blackmore vezette hard rock Rainbow egyaránt műsorra tűzött.

Boney M. – Still I'm Sad (1978)

Rainbow – Still I'm Sad (Live, 1977)

 A kommercializálódással járó egyre nagyobb méretű koncertek és egyre hosszabb turnék miatt 1966-ban Paul Samwell-Smithben is elpattant a húr, Dreja vette át a basszusgitárt, Jimmy Page pedig a második megkeresés elől már nem tért ki.

A Yardbirds ebben a felállásban írta be magát a filmtörténelembe. Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmjének egyik klasszikussá vált jelenetének ők a főszereplői. Amikor a fotóst alakító David Hemmings letévedt egy éjszakai klubba, a színpadon történetesen ők játszanak. Jeff Beck az egyik szám végén bepöccent, és a rendetlenkedő erősítőn ripityára zúzta a gitárját. A béna, törött gitárnyakat előbb diadalmasan a magasba emelte, majd bevágta a közönség közé. Némi lökdösődés után az végül Hemmingsnél kötött ki, aki a fanatikus rajongók elől az utcára menekült. Majd amikor rájött, mit szorongat a kezében, megvonta a vállát, és az alkalmi relikviát egykedvűen félredobta.

Ezért az 1966-ban hanyagul eldobott, értéktelennek gondolt törött gitárnyakért amúgy – ha valaki megőrizte volna – ma bármely komolyabb árverésen dollármilliókat lehetne kapni. De a minimum, hogy üvegvitrinbe kerülne valamely rockmúzeumban.)

Antonioni: Blow Up: Yardbirds – Stroll On (1966)

1966 végén az idegileg egyre labilissá váló Jeff Beck otthagyta a zenekart (hogy aztán alig egy évvel később az énekes Rod Stewarttal, a basszusgitáros Ron Wooddal és a dobos Aynley Dunbarral megalapítsa a Jeff Beck Groupot), és az addig ritmusgitározó Jimmy Page lépett az előtérbe. A Yardbirds ettől kezdve viszont már soha többé nem talált magára. Az együttesen belül egyre mélyültek az ellentétek, az énekes-szájharmonikus Keith Relf és a dobos Jim McCarty akusztikusabb, dallamosabb zenére vágyott (amit aztán a Renaissance-ben meg is valósítottak), Page viszont keményebb, veretesebb rock and rollt akart (lásd később Led Zeppelin). 1968 márciusában még egy élő albumot rögzítettek New York-ban (amit akkor bedobozoltak, és csak Page szupersztárrá válása után, 1971-ben dobtak piacra), utolsó fellépéseiket az év nyarán adták, a későbbi, már lekötött szerződéseket pedig Page egy teljesen új csapattal (Robert Plant ének, John-Paul Jones basszusgitár, John Bonham dob) teljesítette, amit akkor New Yardbirds-nek hívott, de később átkeresztelt Led Zeppelinre.

Viszont a Yardbirdszel már játszotta a később a Led Zeppelin által ikonikussá tett Dazed and Confused cím dalt, amelyet Jimmy Page még 1967-ben New Yorkban hallott, de Jake Holmes szerzeményét (ezt nem tüntette fel az albumokon) sajátos feldolgozásban, számos tovább gondolással, kiegészítéssel játszotta a koncerteken és rögzítette a Led Zeppelin bemutatkozó nagylemezén (a csellóvonós betéttel együtt). És a dal végül így íródott be a rocktörténelemben.

Jake Holmes – Dazed and Confused (1967)

Yardbirds – Dazed And Confused (Bouton Rouge, France, 1968)

Led Zeppelin – Dazed And Confused (1969)