1994-ben

A nagyközönség a nevét kevésbé ismeri, pedig minden idők legnépszerűbb indusztriális formációja, az amerikai Nine Inch Nails alapítója, lelke, énekese, multiinstrumentalistája, dalszerzője és 2016-ig az egyetlen hivatalos tagja (azóta az angol Atticus Ross is állandósítva lett). Emellett dolgozott pártfogoltja, a horror-rocker Marilyn Manson, a rapper Saul Williams és a popénekes Halsey dalain, albumain. Trent Reznor ma hatvanéves.

Az 1990-es évek derekán a punkos- rockos-metálos grunge – a Nirvana-ikon Kurt Cobain halálát követően – sokat vesztett népszerűségéből, így az időközben ezer szálra bomló, kontúrjait fokozatosan elvesztő metálszíntérről előbb az indusztriál felől érkező Nine Inch Nails, majd Trent Reznor egykori pártfogoltja, a horror-rock hagyományokat továbbvivő Marilyn Manson produkált kimagasló lemezeladásokat (az MM Mechanical Animals és a NIN The Fragile LP-je a Billboard csúcsát is megjárta). A kilencvenes évek dereka amúgy is sokak szerint a média „metáltalanításáról” szólt, egyre kevesebb keményebb zenével lehetett találkozni a rádiókban és a televíziókban. És amikor az évtized vége felé megjöttek a grunge hagyományait a hip hop, a funk és az elektronikus tánczene elemeivel ötvöző nu metal formációk, tömegerejüket mutatja, hogy igazából jelentősebb médiatámogatás nélkül is sikerült listavezető albumokat (Korn: Follow The Leader, 1998, Issues, 1999; Limp Bizkit: Significant Other, 1998, Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Water, 2000) jegyezniük. A poszt-grunge legjelentősebb képviselői (Foo Fighters, Nickelback, Creed) pedig az ezredfordulóra jutottak fel a csúcsra.

Nine Inch Nails – Down In It (Live, Woodstock 94, 1994)

De visszatérve a kilencvenes derekára: ezt követően teljesedtek ki, és aratták legnagyobb sikereiket az amerikai indusztriális metálformációk, amelyek a nyolcvanas évek szintetizátoros, sampling-alapú indusztriális „tánczenéjét” igyekeztek ötvözni a hardcore punk és a thrash metal kemény riffjeivel, torzított hangzásával és más stílusjegyeivel. Ebben a prímet az 1988-ban Clevelandből startoló Nine Inch Nails vitte, mely voltaképpen nem is zenekar, hanem a multiinstrumentalista producer–üzletember Trent Reznor folytonosan változó összetételű projektje. Rajta kívül más hivatalos tagja 2016-ig nem is volt a formációnak, és a következő évtizedekben mindig ugyanarra a rúgóra működött: Treznor kitalálta, megírta, meghangszerelte és a stúdióban feljátszotta a kompozíciókat, majd mielőtt az adott albummal turnéra indult volna, kifejezetten arra az alkalomra összeválogatott egy olyan csapatot, amely az ő elvárásainak szintjén volt képes élőben reprodukálni az anyagot. Vagy éppenhogy másként előadni, más oldalát megmutatni a daloknak. Így történt ez az 1989-es Pretty Hate Machine vagy a 2013-as Hesitation Marks idején is, ebből a szempontból Reznornak bevallottan Prince volt a példaképe, aki ezt a metódust már a nyolcvanas években magas szinten űzte.

A kezdeti időszakban a koncerteken szintén az ő akarata volt a később a NIN névjegyévé váló hangszertörés – már az 1990-es turnén előszeretettel esett neki a keze ügyébe eső instrumentumoknak, és ebben készséggel követték aktuális zenésztársai. Sokak szerint a Nine Inch Nails épp ennek a féktelen színpadi agressziónak köszönhette azt, hogy a rockosabb produkciókhoz hozzászokott közönség is elfogadta. Meg a Music TV-n sűrűn forgatott szürreálisan futurisztikus, nem ritkán bizarr és agresszív tónusú videóklipeknek (Down In It; Head Like A Hole; Happiness In Slavery). Miközben maga a zenekari elnevezés is sokfelé magyarázatra adott lehetőséget: Jézus kilenc inches szögekkel történt keresztre feszítésére éppúgy utalhatott, mint a Rémálom az Elm utcában című 1984-es horrorfilmben szereplő Freddy Krueger kilenc inches körmeire. Reznor szerint viszont csak azért esett a választása erre a névre, mert „jól hangzik, könnyen rövidíthető, és nem tartalmaz konkrét jelentést”.

Nine Inch Nails – Head Like A Hole (1989)

Az amúgy német és ír felmenőkkel rendelkező Reznor a pennsylvaniai New Castle-ben látta meg a napvilágot. Szülei hatéves korában váltak el, Tera nővére az anyjukhoz, ő pedig az anyai nagyszüleikhez került. Kisgyerek óta a zene volt a mindene, előbb zongorázni tanult, középiskolában egy gimis jazzbandában szaxofonozott és tubázott, és bár az érettségi után a számítástechnika felé ment el (merthogy Doom/Quake megszállott lett), a színházi világ is érdekelte, billentyűsként pedig számos lokális kisugárzású zenekarban megfordult. Mígnem húszévesen Clevelandbe költözött, ahol a Right Track Stúdióban – ahol ezermesterként és portásként dolgozott – a tulajdonos megengedte neki, hogy a fölös kapacitásokat kihasználva rögzíthesse saját dalait. És mivel nem talált olyan társakat, akik úgy tudták volna előadni a dalait, ahogy szerette volna, a dob kivételével ő maga játszott fel mindent. A demókat számos kiadónak elküldte, mindenhonnan pozitív reakciókat kapott, de végül a TVT Recordsszal szerződött le.

Nine Inch Nails – March Of The Pigs (1994)

Az 1989-es Pretty Hate Machine LP-n jórészt a Right Track Stúdióban feljátszott dalok újragondolt változatai kaptak helyet (az eredeti demók 1994-ben Purest Feeling címmel bootlegként jelentek meg). Az 1992-es – már a saját Nothing Records égisze alatt publikált – Broken EP felvételeihez Reznor bizarr helyszínt választott: ugyanott rögzítette a dalokat, ahol 1969 nyarán Charles Mansonék a brutális gyilkosságot elkövették (a 10050 Cielo Drive alatt lévő épületet elkeresztelte Le Pig stúdiónak). Az ugyancsak itt felvett, 1994 márciusában a boltokba került második nagylemez (The Downward Spiral) hozta meg számára a nagy áttörést – ötmillió értékesített példányával ez lett minden idők legkapósabb Nine Inch Nails albuma, mely meglehetősen összetett és a nagyközönség számára nehezen befogadható zenéje ellenére a Billboardon egészen a második helyig jutott. A róla kimásolt kislemezek (March Of The Pigs; Closer) szintén jól szerepeltek a slágerlistán, ezen túl pedig a rádiók előszeretettel játszották a Piggy és a Hurt című dalokat (utóbbiból a country-ikon Johnny Cash készített nem sokkal a halála előtt megdöbbentő erejű feldolgozást).

Nine Inch Nails – Hurt (live, 1995)

Johnny Cash – Hurt (2002)

Reznor egyéb elfoglaltságai (például filmzenék, számítógépes játékok) miatt öt évet kellett várni a következő – már a New Orleans-i Nothing Studios-ban rögzített – NIN-albumra (The Fragile, 1999), ami viszont dupla lett. Az új anyagra kiéhezett rajongóknak köszönhetően egyből a Billboard élén nyitott, ám egy hétre rá a tizenhatodik helyre esett (ilyenre korábban még nem volt példa #1-ok esetében), de az idők folyamán még így is közel kétmillió darab talált belőle gazdára.

Nine Inch Nails – The Day The World Went Away (1999)

A saját alkohol- és drogfüggőségéről szóló folytatás (With Teeth, 2005) szintén az élen indított, szerényebben fogyott, de a kritika éltette. A 2007-es, noise rockba hajló, az aktuális amerikai kormányzatot kritizáló konceptlemezből (Year Zero) Reznor előbb filmváltozatot, majd tévésorozatot tervezett (egyik sem valósult meg). A 2008-as Ghosts I–IV elsősorban formátumgazdagságával és nagy végletek között ingadozó árával tűnt ki: a harminchat instrumentális (sorszámozott) trackből álló anyag első felét akár ingyen is le lehetett tölteni a hivatalos weboldalról, miközben létezett 300 dolláros limitált kiadása is. A két hónappal később publikált The Slipet Reznor minden korlátozás nélkül ingyenesen elérhetővé tette a honlapján.

Nine Inch Nails – Only (Dirty) (2005)

A Hesitation Marks LP volt az utolsó, amin a Ninch Inch Nailsnak hivatalosan egyedül ő volt tagja, ezt követően vette be maga mellé a brit Atticus Rosst, akivel 2016 és 2019 között két EP-t (Not the Actual Events, Add Violence) és egy nagylemezt (Bad Witch) jegyzett. A 2020 tavaszán – a pandémia első hulláma idején – megjelent Ghosts V: Together és Ghosts VI: Locusts anyagokat szabadon letölthetővé tette. Mi több, a 2025 júniusában Dublinban kezdődő és szeptemberben Los Angelesben záródó Peel It Back Touron a Nine Inch Nails ismét látható-hallgató lesz élőben.

Nine Inch Nails – God Break Down the Door (Live, 2018)

A Nine Inch Nails-t minden idők legnépszerűbb indusztriális zenekaraként szokás emlegetni, és valóban, ezt a nyolcvanas években undergroundnak megmaradt zajzenei irányzatot Trent Reznornak sikerült a leginkább megszerettetnie a szélesebb közönséggel. Jóllehet pályája korai szakaszában bőségesen merített a Throbbing Gristle vagy a Test Dept zenei struktúráiból és technikai megoldásaiból, és előszeretettel élt a zajkeltés mindenféle formájával, ő mindig is a hagyományos értelemben vett dalszerkezet keretein belül alkotott.