1965. jnúnius 9-én a Népstadionban

Minden idők legnagyobb hazai jazzkoncertjét rendezték hatvan éve: Louis Amstrong és zenekara 1965. június 9-én közel kilencvenezer néző előtt léphetett fel a Népstadionban. Nem csoda, ha anno a Magyar Televízió filmet készített róla. Miközben Armstrong 1965-ös vizitje annak az amerikai kultúrdiplomácia által finanszírozott programnak a része volt, melynek keretében neves fekete jazzművészek – többek között Ella Fitzgerald, Oscar Peterson, Dizzy Gillespie, Dave Brubeck vagy a Modern Jazz Quartet a világ több mint 35 országában léptek fel és terjesztették az amerikai kultúrát.

Bár a jazz lényegéhez sosem kapcsolódott közvetlen politikai üzenet vagy ilyen jellegű jelentéstartalom, a kezdetektől körüllengte a társadalmi konvenciók és előítéletek elleni lázadás szellemisége, ha úgy tetszik, a szabadság és szabadosság mítosza. Nem meglepő hát, hogy az ötvenes–hatvanas évek hidegháborús időszakában az Egyesült Államok amolyan kulturális trójai falóként igyekezett bevetni a keleti blokk országaiban. Hogy az ott élők körében a személyes szabadság eszméjének hangsúlyozásával bomlasszák, lazítsák, ellensúlyozzák a hivatalosan elfogadott pártos szocialista ideológiát és mindennapi gyakorlatot.

Alapvetően két területen tudták ezt meglehetős hatékonyan működtetni: az éteren és a koncertpódiumokon át.

Willis Conover Jazz Hour

Előbbi már a második világháború során is bevált, így az Egyesült Államok külügyminisztériuma az amerikai kultúra – azon belül hangsúlyosan a jazz – propagálására olyan rádiókat, illetve műsorokat hozott létre, illetve finanszírozott, amelyek a világ valamennyi szocialista országában foghatók voltak. Így állt oda anyagilag az 1949-ben megalakult Szabad Európa Rádió mellé (melynek magyar nyelvű adásai 1950 augusztusában indultak el), és így támogatta kiemelten az 1942-ben alapított, ma is létező Voice of Americát, amelynek hullámhosszán különösen Willis Conover jazzműsora aratott hatalmas sikert. A sors iróniája, hogy ezeket az adásokat a világ szinte minden pontján lehetett fogni – kivéve az Egyesült Államokban, mivel állítólag „nehezen lehetett összeegyeztetni az amerikai kormányok által propagált egyenlőségi és demokratikus jogokkal”.

Ella Fitzgerald és a Tee Carsion Trio – Little Jazz/Summertime (Budapest, 1968)

A másik terület az 1956 és 1978 között működtetett Jazz Ambassadors – azaz A jazz nagykövetei – elnevezésű program, amelynek keretében olyan neves jazzmuzsikusok külföldi koncertjeit, turnéit finanszírozták, mint Louis Armstrong, Dave Brubeck, Ray Charles, Dizzy Gillespie, Benny Goodman, Duke Ellington vagy Charles Mingus. A huszonkét év alatt e művészek a világ több mint 35 országában léptek fel és terjesztették az amerikai kultúrát. Főleg a Szovjetunióban és a keleti blokkban, de eljutottak egyes közel-keleti, afrikai és ázsiai államba is. E kultúrmisszió keretén belül léphetett fel Magyarországon 1965 júniusában Louis Armstrong és hívhatták meg 1968 és 1978 között a legnagyobb amerikai jazzsztárokat – többek között Ella Fitzgeraldot (kétszer is), Oscar Petersont (kétszer is), Stan Kentont, Elvin Jonest, Cannonball Adderleyt, Jimmy Smitht, Stan Getz és a Modern Jazz Quartetet – az Erkel Színházba. (A Jazz Ambassadorshoz hasonló programot amúgy ma is működtet az amerikai külügyminisztérium. A Rhythm Road zeneileg sokkal heterogénebb – a skála a jazztől a blueson és a cajunon át a hip-hopig terjed –, de lényegét tekintve a célja ugyanaz: hangsúlyozni az amerikai kultúra egyedi jellegét és elősegíteni a különböző kultúrák közti párbeszédet és megértést.)

Louis Armstrong – Budapest 1965 (MTV)

Louis Armstrong és zenekara tehát ennek a programnak a keretén belül léphetett fel Magyarországon. Jazzkoncerten sem korábban, sem azóta nem szorongtak ennyien – visszaemlékezések szerint a Népstadion teljesen megtelt, ami akkoriban mintegy 90 ezer embert jelentett. A korabeli koncertéletben Armstrong fellépése akkora szenzációnak számított, hogy az eseményről a legtöbb napilap beszámolt, ennek kapcsán a klasszikus zenei szaklap, a Muzsika terjedelmes tanulmányt közölt Pernye András zenetörténész tollából, a Magyar Televízió pedig 19 perces összeállításban dolgozta fel a történteket.

Az MTV stábja már a Budapestre tartó repülőútján is Louis Amstronggal volt, a láthatóan izguló, az időnként az angol nyelvvel is küzdő stewardess, Tolnay Klári (csak névrokona a legendás színésznőnek) még interjút is készített az örökké mosolygós sztárral, sőt, megkérte, hogy a koncertre el nem jutó magyaroknak énekelje el a Hello Dolly című slágerét (megtette). Az őt szállító gépkocsi a repülőtérről egyenesen a Népstadionba hajtott, így a Brüsszelből 45 perc későssel befutó művész és kísérete (a felesége, az All Stars együttese és az énekes Jewel Brown) csupán annyit láthatott a városból, amennyi az autó ablakán elvonult belőle.

Louis Armstrong – Hello, Dolly! (BBC, 1969)

Miként a Magyar Nemzetben olvasható („Fél óra Armstrong öltözőjében”, 1965.06.11.): „Néhány perccel háromnegyed kilenc után elsötétült a Népstadion, a hosszú futószőnyeg mentén, amely a gyepmező közepén elhelyezett színpadig vezetett, matrózblúzos diáklányok sorakoztak fel. Sorfalak között, reflektorcsóváktól kísérve, megjelent trombitájával a 65 éves néger művész, a világnak talán legnagyobb jazzmuzsikusa. Takács Marika, a népszerű tévébemondónő üdvözölte angolul a vendéget, aki néhány kedves szóval válaszolt. Aztán felemelte híres trombitáját, a sok játéktól kicserepesedett ajkához vette, és megkezdődött a koncert.”

Armstrong nem játszott/énekelt az összes számban, többször átengedte a terepet a szólistáinak, így az énekes Jewel Brownnak. De az éjjel fél 12 körül véget érő eseményen így is kitett magáért. Sőt, azt követően is, hogy megrohanta az autogramkérők hada. Még akkor is mosolygott, amikor a zenészeknek tartott fogadáson – ahol a szervezőktől egy tokaji borral megtöltött csikóbőrös kulacsot kapott ajándékba – a fiatal Vitray Tamás kérdezgette. Mint a beszélgetés során hangsúlyozta, mindig pihen valamennyit, ha lehetőség nyílik számára. Ahogy a tömeg nagysága sem mérvadó számára: „ma sem tudtuk, mennyien vannak itt, amíg nem mesélték el nekünk. De a szemünkbe világító reflektoroktól amúgy sem látunk semmit, csak játszottunk, mint mindig.”

A televíziós filmet amúgy ugyanaz a Bánki Iván rendezte, aki Arthur Rubinsteinről, Ella Fitzgeraldról, Yehudi Menuhinről és Vlagyimir Viszockijról is készített portréfilmeket, valamint a Magyar Televízió munkatársaként többek között a Röpülj, páva! vetélkedőt, a Táncdalfesztivált, a Nemzetközi Karmesterversenyt vagy a Zenés TV Színházat felügyelte, vezette.

Louis Armstrong –Black And Blue (Berlin, 1965)

Armstrong 1965-ös budapesti koncertjén tehát a jelenlévők mindegyike jól érezte magát, jazzhíresség idehaza még nem léphetett fel ekkora tömeg előtt. De ennek kapcsán megint felmerült az az ellentmondásos helyzet, hogy a fehér dominanciájú és identitású Egyesült Államok deklarált kulturális nagyköveteit jórészt épp azok a fekete muzsikusok és előadók adták, akiket odahaza csak szűk körben becsültek és lépten-nyomon faji előítéletekbe, törvényben szentesített szegregált körülményekbe ütköztek – egyes déli államokban még a 20. század hatvanas évek derekán is.

Az afroamerikai sajtó részéről sokan támadták is emiatt Louis Amstrongot, mondván, korábban határozottan protestált a feketékkel szembeni bánásmód ellen, meg rendszeresen előadta a Black and Blue című rasszizmus ellenes dalt, meg amikor Arkansas állam kormányzója, Faubus kormányzó megakadályozta, hogy 1957-ben feketék tegyék be a lábukat egy helyi iskolába, ő tiltakozásul lemondta szovjet turnéját. Most mégis útra kelt, lám, Budapestre is eljött, pedig a feketék polgárjogi küzdelme akkoriban még koránt sem ért véget.

De mint a Magyar Nemzet idézett cikke végén olvasható: „Reggel hétkor utazik tovább, így csak néhány órát alszik a szállodában. Lassan kiürül az öltöző. A Népstadion kijáratán kigördül az ezüstös kocsi, az ülésen Louis Armstrong fáradtan hátradől. Hatvanöt éves és fél évszázada trombitál és rekedtes hangján énekel a világnak.”