2015.-ben (fotó: Slieve Donard)
Bár származását tekintve ír/skót, a szülői házban a fekete amerikai blues hangjain nőtt fel. Tizenkilenc évesen a Them együttes frontembereként bukkant fel a nemzetközi rock and roll cirkuszban, 1967-ben szólópályára lépett, és azóta is szorgalmasan jelenteti meg a nagylemezeket – az idén júniusban a boltokba került Remembering Now már a negyvenhetedik (!) stúdióalbuma a sorban. Ráadásul a ma nyolcvanéves Van Morrison a színpadon ünnepel.

A rhythm and bluest játszó, mindössze két évig létező Them együttes frontembereként bukkant fel 1964-ben, pedig akkor már a családi gyökereit az ulsteri skótokig visszavezető, nevét Ivanról Vanre rövidítő szerző-előadó-énekes évek óta a belfasti klubok színpadán nyüzsgött. Műszerész édesapja révén ismerkedett meg a fekete amerikai blues-zal, többek között Ray Charles és Solomon Burke világával, ahogy mondani szokta, nélkülük nem ott tartana, ahol. De a szülői lemezgyűjteményben nem csak bluest hallott, hanem countryt (Hank Williams, Jimmie Rogers), amerikai folkot (Woodie Guthrie), jazzt (Charlie Parker) és gospelt (Mahalia Jackson) is, mi több, tizenegy évesen az apjától kapta az első gitárját. A következő évben már saját zenekart alapított, és attól kezdve számtalan lokális kisugárzású együttesben fordult meg, még tizenhét sem volt, mikor a Georgie and the Monarchs-szal Skóciában, Angliában és Nyugat-Németországban koncertezett, sőt, utóbbi helyen még kislemezfelvételt is készített (a felvételeken szaxofonozott).

Georgie And The Monarchs – Boo-Zooh / O Twingy Baby (1963)

1964 áprilisában alapította meg a később Them (akkor Gamblers) néven befutott belfasti rhythm and blues zenekart, mely irányításával két albumot (The Angry Young Them, 1965, Them Again, 1966) és tíz kislemezt jegyzett, és nemcsak a nemzetközi ismertségét köszönheti neki, hanem több jól ismert szerzeményét is. A háromakkordos Gloria szinte azonnal klasszikussá vált, a Them a „brit invázió” alatt, 1966 májusában-júniusában az amerikai turnén is játszották, annak Los Angeles-i állomásán szeretett bele az előzenekar énekese, a névrokon Jim Morrison. Olyannyira, hogy nem sokkal később a Doors koncertrepertoárjának állandó része lett. A dal popkulturális jelentőségét mutatta, hogy – sokak mellett – nemcsak Jimi Hexdrix készítette el a maga verzióját, de a punk nagyasszonya, Patti Smith bemutatkozó albumát (Horses, 1975) szintén a Gloriával indította, és ahogy a semmiből fokozatosan a maximumra pörgette a dalt, és hogy a refrént több mint három percig kitartotta, az ma is süvegelendő teljesítmény.

Them – Gloria (Live in France, 1965)

Doors – Gloria (R-Evolution, 1983)

Patti Smith – Gloria (1975)

A Gloria kislemezen amúgy a Baby, Please Don't Go B-oldalán jelent meg. Ezt a közel harminc évvel korábbi Big Joe Williams bluest szintén ők emelték be a nemzetközi köztudatba, olyannyira, hogy minden későbbi feldolgozás (például AC/DC, Ted Nugent, Aerosmith) a Them felgyorsított változatát vette alapul.

Them – Baby Please Don't Go (1965)

AC/DC – Baby, Please Don't Go (Live, 1975)

Ted Nugent – Baby, Please Don't Go (Live, 1977)

Aerosmith – Baby, Please Don't Go (Live, 2004)

Az amerikai turné vége felé a Them tagjai és a menedzser Phil Solomon között parázs vita alakult ki az együttesnek fizetett bevételekről. De nemcsak emiatt tértek haza, hanem meg időközben lejárt a vízumuk, adtak még két koncertet, aztán Van Morrison inkább a szólópályát választotta (a többiek nélküle folytatták, nem túl nagy sikerrel). A Them egyik nagy slágerét (Here Comes the Night) jegyző Bert Berns tanácsára utazott New York-ba, többek között ekkor rögzítette egyik legnépszerűbb dalát, a Brown Eyed Girlt.

Van Morrison – Brown Eyed Girl (1967)

Első szólólemeze, a Blowin' Your Mind! állítólag a tudta nélkül jelent meg, ráadásul pár hónappal később szívelégtelenségben elhunyt Berns, így Morrison a Warnerhoz szerződött, ahol teljes alkotói szabadságot kapott. Az itt megjelent, sok szempontból szomorkás-keserédes hangvételű albuma (Astral Weeks, 1968) a kritikusok szerint nem csak pályája, de a korszak egyik legjobb munkája. Akárcsak a két évvel későbbi, sokkalta vidámabb, optimistább hangulatot árasztó Moondance.

Van Morrison – Astral Weeks (1968)

Van Morrison – Come Running (1970)

Az anyagi elismerést viszont alapvetően a hetvenes években kiadott korongjai hozták meg számára. Ekkor már nagyjából kialakította a mai bluesos, soulos, fúvósokkal megtűzdelt, lazább előadói stílusát, amivel a hetvenes-nyolcvanas években a divatok hullámzásától függetlenül szinte valamennyi albuma bekerült a brit Top 30-ba és az amerikai Top 50-be. Mondhatni, pályája beállt arra a konstans művészi színvonalon előadott produktumra, ami a szórakoztató művészek között egyedivé tette. Bár a továbbiakban is szorgalmasan dolgozott, a nyolcvanas évek megváltozott légköre neki sem kedvezett: az életmű szempontjából fontos produkciót csak a Chieftains tagjaival közös, ír népdalokat feldolgozó 1988-as Irish Heartbeat és az egy évvel későbbi, ismét saját szerzeményeket tartalmazó Avalon Sunset hozott.

Van Morrison – Bright Side of the Road (Live, 1979)

Van Morrison ft. Cliff Richard – Whenever God Shines His Light (1989)

A kilencvenes évek elején feltámadt nosztalgiahullám őt sem „kímélte”, az 1990-es Enlightenment sorrendben ugyan a huszadik szólóalbuma volt, viszont az első, amely a brit albumlistán bejutott a Top 5-ba. A rendkívül ambiciózus, közel száz percnyi zenét tartalmazó dupla Hymns To The Silence-szel ezt a sikert megújrázta, az 1993 júniusában publikált, jazzes–bluesos–soulos Too Long In Exile-lal (vendég: John Lee Hooker és Georgie Fame) pedig személyes csúcsot döntött (#4). 1993-ban beválasztották a Rock And Roll Hírességek Csarnokába. A stílusában és hangulatában egyaránt eklektikus 1995-ös Days Like This még szintén bekerült a legjobb ötbe, ezt követően azonban Van Morrison pályáján apályosabb évek következtek.

Van Morrison – Days Like This (1995)

Van Morrison & Lonnie Donegan – Sloop John B (I Wanna Go Home) (Live, 1999)

A kétezres évek derekától azonban ismét reneszánszát élte, művészileg és kereskedelmi szempontból egyaránt, és ez azóta is tart: bármihez nyúlt (saját szerzemények, feldolgozások, másokkal duettek), arannyá vált a kezei között. Nem meglepő, hogy még hetven felett is évente (néha többször is) gurította elénk az újabb korongokat, s bár a pandémia idején nem segített a pályáján Covid-ellenes hozzáállása, nyolcvanévesen továbbra is kellően aktív maradt. Mi több, a nyolcvanadik születésnapján ad koncertet a belfasti Waterfront Hallban.

Van Morrison – Down To Joy (Live, 2025)