Fotó: Grencsó István

A magyar jazztörténet egyik legendája és jazzkörökben a legtöbb vitát kiváltó alakja volt a Kossuth-díjas zeneszerző, zongorista Szabados György (1939–2011). Talán azért is, mert a kezdetektől fogva következetesen járta a maga bartóki és free jazz hagyományokból táplálkozó útját, és a hagyományos jazzritmust a magyar népzene asszimmetrikus ritmikájával felcserélve valóban sajátos magyar jazziskolát teremtett. Ötven éve jelent meg az első nagylemeze.

„A világ nem műfajokban él, hanem személyekben, vonulatokban és kvalitásokban” – nyilatkozta 1995-ben Szabados György, aki már az 1960-as évek hajnalán kötetlen, műfaji határokon átívelő, improvizatív zenét játszott. Zenepedagógus édesanyja révén – aki már a második világháború előtt Kodály-módszer első követői közé tartozott – már kisgyerekként neves osztrák és német karmesterekkel (Erich Kleibert, Ottó Klemperer) találkozhatott, nem meglepő módon klasszikus zenei nevelést kapott, miközben érettségi után orvosi diplomát szerzett, és nyugdíjba vonulásáig ez tette lehetővé művészi függetlenségét. A legenda Szabados 1963-ban a Dália Klubban javasolta először Publik Endrének, hogy minden előzetes megbeszélés nélkül, „csak úgy” játszanak. Ezzel megszületett a hazai free jazz. Ami aztán sokáig Szabados személyes ügye maradt, hisz Publik nem sokra rá disszidált Svédországba, és csak a hetvenes évek elején talált olyan társakat – Ráduly Mihály, Vajda Sándor, Friedrich Károly, Kimmel László –, akikkel nemcsak kellően egymásra hangolódott, de akik a koncepcióját is magukévá tették.

A hatvanas évek első felében Szabados nagy feltűnést keltett kategóriákba nehezen sorolható zenéjével. Mely ráadásul jellegében, felfogásában – szokatlan harmónia- és ritmusvilág, a muzsikusok pillanatnyi érzelmi állapotát tükröző spontán megnyilvánulás – szinkronban volt a nemzetközi jazzélet avantgárd törekvéseivel. A hazai szakma viszont eléggé értetlenül fogadta. Például a jazztanszakot megalapító Gonda János, aki már 1963-ban azt írta az akkor huszonnégy éves zongoristáról, hogy „Szabados György tehetséges muzsikus, tud hinni abban, amit csinál. Más kérdés, ki tudja követni őt, ki tud vele együtt hinni? (…) Az a muzsikus, aki úgy akarja elérni a kifejezés maximális szabadságát, hogy közben lemond a belső rendről és fegyelemről, magára marad, és nem tud megbirkózni a szétfolyó anyaggal, s így előbb-utóbb menthetetlenül zsákutcába kerül.”

Gonda ennek ellenére beválogatta a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál megjelent, általa szerkesztett Anthology ’64 (Modern Jazz IV–V.) című dupla hanglemezre a Szabados Trió (Szabados György – zongora, Publik Endre – bőgő, Helényi Béla – dob) B-A-C-H élmények című kompozícióját.

Szabados Trio: B-A-C-H élmények (1964)

Ez az alig hétperces kompozíció viszont bő tíz éven át Szabados György egyetlen hivatalos megjelenése maradt. Merthogy a kezdetektől a műfaj perifériájára szorult művész se a monopolisztikus állami intézményektől, a Magyar Rádiótól vagy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalattól, se a vidéki városokban akkoriban induló jazzfesztiválokról nem kapott felkéréseket. A jazzrajongók is inkább értékelték a művészetét, mint élvezték, klubkoncertjein döntően kis létszámú – bár roppant lelkes – közönség előtt lépett fel. Az elismerése is inkább külföldről érkezett: 1972 júliusában a San Sebastian-i jazzfesztiválon aktuális zenekarával (Ráduly Mihály és Kimmel László szaxofon, Kathy Horváth Lajos hegedű, Vajda Sándor bőgő, Jávori Vilmos dob) a free jazz kategóriájában első díjat kapott. És vélhetően ez a nemzetközi siker is szerepet játszhatott abban, hogy 1974 nyarán – tehát harmincöt éves korában – a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat stúdiójában felvehette élete első önálló nagylemezét. Mi több, az 1975-ben megjelent korong (Az esküvő) egy évvel később angol nyelvű változatban is kiadta az MHV.

Szabados Quartet ‎– Az esküvő (teljes LP, 1975)

Szabados György az album borítójára eredetileg Fejes László (1935–1985) azonos című fényképét szerette volna. Fejes ezzel az 1965-ben készített fotójával a hágai World Press Photo aranyérmet nyert, de miután a nyugatnémet Stern magazin – megváltoztatott képaláírással – megjelentette, Fejes a hazai politika életben amolyan fekete bárány lett: nemcsak nem engedték, hogy kiutazzon és átvegye a díját, hanem az állásából is időlegesen elbocsátották (csak hónapokkal később vették vissza. Így aztán ahhoz sem járult hozzá a hatalom – az MHV vezetésén keresztül –, hogy az ominózus fotó tíz évvel később Szabados első LP-jének borítójára rákerülhessen.

Viszont Az esküvő 1975-ben legalább megszületett. Rajta négy, viszonylag friss Szabados-kompozíció hallható, melynek „első tételében” a zeneszerző-zongorista partnere a hegedűs Kathy Horváth Lajos volt, a másik három tételben pedig akkori kvartettje (Szabados György – zongora, citera, Kathy Horváth Lajos – hegedű, bőgő, Vajda Sándor – bőgő, Kőszegi Imre – dob) hallható. És a nem könnyen hallgatható, de kétségkívül koherens album megjelenése kétségkívül új lehetőségeket és távlatokat nyitott a jazz hazai történetében.

Már ha egyáltalán jazznek lehet nevezni azt, ami ezen szól. Szabados az a típusú muzsikus, aki társaitól nemcsak zenei, hanem szellemi együttműködést/azonosulást is várt. Ami itt hallatszik, nem a műfaj általános szabályai alapján építkező kompozíciók sora, sokkal inkább öntörvényű, egyéni látásmódú, szabad, improvizatív zene. De ennek eredményeként a zuglói Kassák Klubban 1975 és 1988 között saját kortárs zenei-filozófiai műhelyt vezethetett, ahol egyrészt kortárs zeneszerzőkkel (Melis Lászlóval, Szemző Tiborral és Körmendy Ferenccel) dolgozhatott, másrészt olyan, szintén fiatal jazzmuzsikusokkal (a legismertebb közülük Dresch Mihály, Grencsó István, Kovács Ferenc Benkő Róbert, Baló István és Geröly Tamás), akik a nyolcvanas években Magyar Királyi Udvari Zenekar (MAKUZ) néven Szabados György együttesre írt kompozícióinak első számú megszólaltatói lettek.

Szabados György és a MAKUZ 1989 (részlet)