Palya Bea - Szalóki Ági mellett - kétségkívül generációja legreménytelibb és legsikeresebb énekesnője. Pályafutása során számtalan formációban szerepelt, korábban több saját lemezt (Ágról Ágra, 2003, Álom-álom kitalálom, 2004, Psyché, 2005) jelentetett meg, de valójában a tavaly tavaszi Adieu les complexes volt az az album, amit sokan régóta vártunk tőle: kiforrott, változatos és kellőképp személyes lett. A korábbi sok irányba mozgás, kalandozás meggyőző esszenciája. A most megjelent Egyszálének ugyanennek a folyamatnak újabb plasztikus mérföldköve: még személyesebb vallomás-széria, s benne sok régi fejezetet lezár, egyben újakat nyitogat az életében.

 De hogy Palya Bea jelenét megértsük, picit érdemes felidéznünk a múltat, minimum a tavalyi lemezt, melynek Boris Viant idéző címe (Isten veled komplexusok!) tényleg a lényeget takarta: egy harminckét éves, sok keserűséget, magányt és sikert megélt nő önmagára találását. Aki alanyi jogú alkotóként a népi hagyományokon túllépve - muzsikustársai segítségével - immár maga formálja zenéjét és hát mindenekelőtt maga írja a szövegeit. Melyek így válnak igazán hitelessé, őszintévé, eredetivé.

Ez volt Palya Bea első olyan albuma, ahol a dalokat nem valamiféle dramaturgiai szálra fűzte fel, hanem azok önmagukban álltak, önmagukban hatottak, mégis egy nagyobb egység, gondolati ív részei voltak. A nagyon belülről jövő és mélybe tekintő lemezindító Holdtól a felszabadító marokkói utazást megörökítő Hoppán és a rezignáltan optimista I'm Happy-n át az ars poeticának is remek, megrázóan szép és reményteli befejezésig, a Sofia Express/Lover Man blokkig. Nemcsak hangulatukban, de stilárisan is kellően változatosak és merészek lettek a dalok. A fogódzó persze továbbra is a népzene és a jazz, de kitűnő zenésztársaknak (is) köszönhetően ezen a lemezen valójában nem voltak határok, sem zenei, sem érzelmi értelemben.

Az album hivatalosan tavaly májusban (Európában ősszel) jelent meg, de az anyag valójában már legalább egy éve várta, hogy a francia naïve kiadó végre eleressze. Mire mindenki számára elérhetővé vált, a rajta hallható kvintett gyakorlatilag már nem létezett, Palya Bea hol szólóban, hol Szokolay Dongó Balázzsal (fúvósok), hol Dés Andrással (ütőhangszerek) duóban, hol velük trióban lépett fel. Így koncerteztek többek között idén január végén a New York-i Carnegie Hallban és a washingtoni Kennedy Centerben is, mindkét illusztris helyen zajos sikert aratva. De míg muzsikustársai hazajöttek, Palya Bea inkább Mexikóba ment, a napfényre, a óceánpartra, hogy másfél hónapot töltődhessen, álmodhasson, alkothasson.

„Régóta akartam egy lemezt, ahol nincs semmi más, csak a hangom, meg ami belül van. A legnagyobb kihívás, testreszabottan örömteli és könyörtelen. Visszavezet nemcsak a zenei gyökereimhez, hanem minden őshöz is, apámhoz, anyámhoz, nagyapám hangjához. A népdalok, amelyeket itt énekelek, régi kedvenceim, titkos kincset rejtő kövek” - írja a gyönyörű kivitelű, Vogronics Zsuzsa grafikusművész tervezte és illusztrálta CD kísérőfüzetében. A sajtóanyagban pedig hozzáteszi, „ezzel a lemezzel beengedem a hallgatóságot a saját világomba, oda, ahol a dalok családi, baráti, szerelmi és egyéb élményeimből születnek. Ez az album a lehető legszemélyesebb hang-kép-video tudósítás arról, ami most én vagyok.”

Kellőképp ötletes, Palya Bea-mélységű, szimpatikusan merész hatvan perc az Egyszálének. Nagyobbrészt stúdióban készült, de több dalt énekelt kézi hangfelvevőbe, a legváltozatosabb akusztikus terekben, a mexikói óceánparton, a nagykovácsi erdőben vagy éjjel, a Jáki Kápolnában. Ezek a körülmények persze elsősorban neki voltak fontosak, de áttételesen a hallgatóknak is az, hisz e terek inspiráló ereje révén a dalok, dallamok további érzelmi pluszt kaphattak.

A lemezen hallható tizenhét szám fele népdal, fele saját, persze utóbbi is sokat merít a sokrétű és gazdag hagyományokból. Személyessé tett vallomások szerelemről, szakításról, örömről és fájdalomról, születésről és elmúlásról. Gyönyörű, szenvedélyes, mélybe tekintő és/vagy magasban szárnyaló dalok sora. Igazából kettő lóg ki közülük, de abból az egyik nagyon. A Szülésdal nevezetesen, melyhez ráadásul a promóciós videoklip is készült. Fontos női problémakört feszeget persze - nem véletlenül indult el nyomában társadalmi mozgolódás -, csak túlontúl leegyszerűsítve, csasztuskaszerűen. A másik kakukktojás, a Megmondók szintén érzékeny téma, szimpatikus ars poetica, a művészi függetlenség manifesztuma. Lehetne. Ha a megformálása mélyebb és árnyaltabb lenne.

Na, de a többi tizenöt dal, az tényleg repíti az embert, van benne lélegzet, rendülés, szépség, erő és hit. Ha ez a pár pötty nem lenne, az Egyszálének az idei év legerősebb hazai folklemeze lenne. De még lehet, így is az.

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Zenefilm - hatodik nap >>

Palya Bea: Adieu les complexes >> - 303 magyar lemez, 2008

Isten veletek, komplexusok! >> - interjú, 2008. június