A New York-i antifolk színtér orosz származású üdvöskéje, Regina Spektor három évvel lett nemzetközileg ismert, pedig az akkor megjelent, később az Egyesült Államokban bearanyozódott Begin To Hope már a negyedik albuma volt a sorban. Pár hete érkezett meg a folytatás, az alig negyvenhét perces Far, rajta továbbra is fogyasztható, mégsem teljesen szokványos popdalokkal. Az idén huszonkilenc éves dalszerző-énekesnő sikerének titka éppen ebben rejlik: miközben nem illeszkedik bele a jelenlegi nemzetközti popfősodorba, közben nagyon is hagyományos szerkezetű és vonalvezetésű számokat ír, megfejelve őket némi alternatív bájjal és extravaganciával.

Regina Spektor személyét övező élénk médiafigyelemben nyilván szerepet játszik a „sztorija” is. Hogy 1980 februárjában egy moszkvai zsidó zenészcsaládban látta meg a napvilágot, a nagypapától kapott zongorán ejtette meg az első billentéseket, majd amikor a család kilenc éves korában - a peresztrojka idején - elhagyta a Szovjetuniót, és rövid ausztriai és olaszországi kitérő után Bronxba telepedett le, ezt az annyira szeretett hangszert maga mögött kellett hagynia. Így jobb híján a közeli zsinagóga alagsorában porosodó zongorán gyakorolt, mígnem a család végül megerősödött anyailag ahhoz, hogy vegyen neki egy sajátot.

Spektor - elmondása szerint - családjával New York-ban olyan közösségbe került, amely egyfelől ragaszkodott orosz zsidó gyökereihez, másrészt igyekezett beilleszkedni választott új hazája kultúrájába is. Emellett - Sonia Vargas irányítása alatt - kifejezetten klasszikus zenei pályára készült. Aztán tizenhat évesen őt is megfertőzte a popkultúra, többek között Joni Mitchell, Ani diFranco, Billy Bragg és a Beatles zenei világa, s tizennyolc éves korában írt első dalai már jól tükrözték ezt a sokfelé behatást. A középiskola után mindenesetre a SUNY Purchase Music Conservatoryban még elvégzett egy négyéves zeneszerzői stúdiumot is, itt fedezte fel magának a bluest és a jazzt (mindenekelőtt Billie Holidayt), s ezek az újabb impulzusok ismét plasztikusan érzékelhetőek 2001-ben magánkiadásban megjelentetett debütáló albumán, a 11:11-en. Nagyjából ezzel egy időben döntötte el, hogy végleg a populáris kultúrára teszi fel életét.

New York belvárosának antifolk színterén próbálgatta először szárnyait, bár produkcióját már akkor sem nem annyira annak punkos, rebellis attitűdje jellemezte, hanem a meglepetésekre és extrémitásokra való hajlam. Leginkább kávézókban és egyetemi klubokban lépett fel, részben szólóban, részben alkalmi zenésztársakkal. 2002-ben ismerkedett össze Alan Bezozival, a They Might Be Giants dobosával, aki bemutatta őt az akkoriban indie-körökben roppant trendinek számító Strokesszal dolgozó Gordon Raphael producernek, és többek között az ő segítségükkel készítette el harmadik, még mindig magánkiadású albumát, a Soviet Kitscht. Aminek hallatán a Sire Records azonnal szerződést ajánlott neki, a korongot újrapublikálta és lényegesen szélesebb körben terítette.

Ezek után már nem annyira meglepő, hogy Regina Spektor melegíthette a közönséget a Strokes 2003/2004-es turnéján, a következő évben a Kings Of Leon vitte magával aktuális körútjára, majd a Keane. Ezek a sikeres koncertsorozatok, a rendszeres televíziós showfellépések, illetve az, hogy dalainak részletei különböző reklámokban és műsorszignálokban is felbukkantak, lehetővé tették számára, hogy a 2006 júniusában immár világszerte megjelenő negyedik albuma, a Begin To Hope kapcsán önálló turnéra indulhasson. S ezzel neve végképp bekerüljön a zenei köztudatba.

Azóta eltelt három év, megérkezett az újabb, tizenhárom saját számot felvonultató nagylemez, mely az előzőhöz képest sok előrelépést nem mutat, igaz, csalódást sem okoz. A Far részleteiben erős, egészében elbizonytalanító, bájos, kedves, szeszélyesen eklektikus popalbum.

Melódiagazdagsága, játékossága, fantáziálása és formaérzéke Regina Spektort továbbra is kiemeli a kurrens női szerző-előadói mezőnyből, no meg a harminchoz közel is megmaradt kislányos bája. Mondhatni, mindegyik dala más karakter, zenében, szövegben egyaránt, olyan, mintha folytonosan szerepet játszana. Mintha a sokszínűségre, sokarcúságra helyezné inkább a hangsúlyt, nem a kiérlelt, egyéni megszólalásra. Ezért is érezzük dalonként más és más hatását: itt olyan mint Fiona Apple, csak annak sötétebb tónusai nélkül; ott kvázi Ani diFranco, csak kevésbé provokatív; amott Tori Amos is lehetne, csak a kellő transzcendencia hiányzik, emitt meg mintha Cheryl Crow énekelné a refrént. A nagy kérdés persze, hogy e sok szerep közül vajon melyik Regina Spektor igazi énje.