Halmajugráról a Take Five-os lemezbemutatóig nem volt épp zökkenőmentes az út, a Teach Me Silence azonban kétségkívül mérföldkő a fiatal jazzénekesnő, Kovács Linda életében: nemcsak - amúgy kilenc éve létező - kvartettjének első lemeze, de az elmúlt időszak talán legegyénibb és legszerethetőbb hazai jazzprodukciója. Más kérdés, hogy érdemi visszhangja legfeljebb szakmai berkekben van. Pedig amit Kovács Linda tud és képvisel, legalább annyira unikális, mint amennyire univerzális: kecses, decens, befelé figyelő feminin jazz, függetlenül attól, hogy zenekarában csupa pasi veszi körül.

Nem mondhatni tehát, hogy Linda siettetné a dolgokat, ennyi idő alatt más minimum négy korongot kipréselt volna magából, ő viszont inkább érlelte, kivárta, míg a mondanivalója kellőképp erős és személyes lett. Míg a benne kavargó érzelmek, dallamok, behatások letisztultak, kikristályosodtak és adekvát zenei formát öltöttek. Míg az út, amelyen jár, kellőképp a sajátja nem lett, függetlenedett attól, amit a múltból magával cipelt.

Mert hát a nyolcvanas évek hajnalán abszolút nem ilyen zenei miliőbe született bele: munkásszülők egyedüli gyermekeként egy kis faluban, a Gyöngyös melletti Halmajugrán látta meg a napvilágot. A zene iránti szeretetet korán távozott édesapjától örökölte, aki ugyan asztalosként kereste a kenyérre valót, de kedvtelésből lagzikban gitározott. Lányát szó szerint betuszkolta a gyöngyösi zeneiskolába, őt viszont a klasszikus zongorázás nem kötötte le, sehogy sem lelte benne a számára szükséges szépséget. Az általános iskola után mégis a miskolci konzervatóriumban kötött ki, de csak két évig lehetett maradása, bármilyen tehetséges volt, a tanárok nem tolerálták tovább renitens viselkedését. Amit egyáltalán nem bánt, hisz lázadó kamaszként amúgy is az alterock és a metál vonzotta, mégha mai törékeny alkatát és habitusát elnézve nehéz elhinni, hogy egykoron Pantherán, Sepulturán és Nirvanán szocializálódott.

A jazzel még miskolci szerelme ismertette meg, s első hallásra megragadta: más volt, izgalmas, hozzá közel álló, mondhatni, neki való zene. Idővel rájött, énekelni könnyebb, mint zongorázni, miközben ugyanúgy élvezi, így hát beiratkozott Budapesten a Postásba, Lakatos Ágneshez. S három évre rá végképp eldöntötte, hogy az éneklésre teszi fel az életét.

Akkori barátja révén hamar bekerült a fővároscentrikus szakmába, 2001-ben a gitáros Lamm Dáviddal létrehozta saját kvartettjét, amelyben akkor még Dés András ütőzött és Szandai Mátyás bőgőzött. Persze ők is a kötelező standardekkel kezdték, de Linda már ekkor többre vágyott, ezért kedvenc kortárs szerzőitől - Joni Mitchell, Bob Marley, Jacko Pastorious, Cassandra Wilson - szintén beválogatott magának dalokat. Mellette Kiss Erzsi zenekarában énekelt évekig, sokat tanult tőle, de hát idővel elég behatároltnak érezte a szerepet.

Saját kvartettje közben folytonosan átalakult, miként annak repertoárja is. 2007 körül érlelődött meg benne a saját dal iránti határozott igény, ekkor írta meg a Deed Reedemet, amelyet azonban sokáig nem követett újabb. Mígnem a huszonéves jazzgeneráció talán legtehetségesebb gitárosa, Fenyvesi Márton meg nem érkezett, aki egyrészt zeneileg nagyon összerántotta a csapatot, másrészt Lindát is kellőképp meglódította. Hónapok alatt új számok születtek, hamar összeállt egy nagylemeznyi anyag, megszületett a Teach Me Silence, amely, nem győzöm hangsúlyozni, az elmúlt időszak talán legegyénibb és legszerethetőbb hazai jazzprodukciója lett.

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Kovács Linda - Lemezzel sem könnyebb >> - interjú, 2010. június