Nincs karácsony Beatles nélkül, hosszú évtizedek óta legalábbis, mindig akad valamilyen évforduló, előkapart stúdióresztli, elfelejtett dal, énekszólam, netán dallamtöredék, amire hivatkozva vagy amihez hozzácsapva, látszatra átcsomagolva minden újraértékesíthető. Nem beszélve az olyan bűvszavakról, mint újrakeverés, digitális felújítás, sosem publikált fotókkal dúsított booklet. Tavaly a teljes Beatles-életművön végeztek mélyre ható bitpolírozást, idén a John Lennon-oeuvre kapott hasonló tuningot. Részben verbálisat, részben szonikust, részben optikait.
Apropó megint akadt, ráadásul kettős az évforduló: a rocktörténet egyik legnagyobb hatású alakja, a hatvanas-hetvenes évek nemzedéki bálványa idén lett volna hetven éves. Ha a Dakota-ház bejáratánál épp harminc éve le nem lövi az őrült (vagy legalábbis annak nyilvánított) Mark David Chapman. Pont akkor, amikor újrakezdte volna.
Hogy Lennon a nyolcvanas-kilencvenes-nullás években is éppolyan fontos/érvényes dalokat írt és énekelt volna, mint tette azt a hatvanas-hetvenes években, persze sosem tudjuk meg. De az biztos, hogy az apostolok oszlása, a Beatles széthullása után a közvélemény egyértelműen úgy gondolta: a négy egykori gombafejű közül ő futja be a legfényesebb szólópályát. Talán azért, mert már évek óta rótta a maga különútjait. Még Beatle-ként filmszínészkedett, könyvet jelentetett meg, Yoko Ono japán performance-művésszel három meglehetősen ezoterikus, nem ritkán a blöff határát súroló nagylemezt készített, sőt még a kvartett tagjaként vágott bele az elhíresült, szalagcímes bed-in demonstrációkba.
Miközben Paul McCartney 1970 tavaszán végérvényesen pontot tett a Beatles-sztori végére, Lennon nyakig merült az aktuálpolitikába, tömegdemonstrációkon vett részt, azokhoz tökéletesen illő protest songokat ontott, és szűk öt évig úgy tűnt, beteljesíti azt, amit nemzedéke vár tőle: amolyan rock and roll Gandhi lett. Aztán 1975-ben kivonult mindenből, szűk öt esztendeig kizárólag a fiára összpontosított. S mielőtt újra belefeküdt volna a nyilvánosságba és a sóbizniszbe, az a bizonyos golyó utolérte. Életműve torzó maradt, lám, belefér ebbe a díszdobozba, pedig a jól ismert albumok mellé még 13, eddig kiadatlan otthoni felvételt is becsomagoltak.
A 11 korongos John Lennon Signature Box mindenesetre újfent jó alkalom, hogy számot vethessünk szólópályája hangzó hozadékával.
Kétségkívül két korai korongja a legfontosabb. Az 1970 decemberében boltokba került, egyszerűen John Lennon/Plastic Ono Band címre keresztelt albumon olyan elementáris dalok hallhatók, mint a Mother, a Working Class Hero, a God vagy az I Found Out. Az egy évvel később publikált Imagine pályája legnagyobb kritikai és közönségsikert aratott LP-je, rajta a Jealous Guy-jal, az I Don't Want To Be a Soldier Mamával, a How Do You Sleep?-pel vagy a címadó dallal. Aztán jött a minden szempontból erős csalódást keltő dupla Sometime In New York City, mely legfeljebb veretes verbalitásával hatott, felfoghatjuk úgy is, mint a főhős radikális aktuálpolitikai énjének felemás lenyomata. Az 1973-as, stilárisan sokszínű Mind Gamesen végre megint régi formáját hozta, az ezt követő két korong, a híres Los Angeles-i „elveszett hétvége” alatt rögzített Walls And Bridges és az oldies-feldolgozásokat tartalmazó, a gyökerekhez visszatérő Rock And Roll azonban egy toporgós, önmagát kereső, néha teljesen tanácstalan John Lennont mutat. Aki ugyan 1980 novemberében az új idők hangján megszólaló Double Fantasyvel megpróbált visszatérni a reflektorfénybe, de aki legfontosabb dalait addigra már régesrég megírta.
E mostani gyűjteményes boxnak viszont talán épp abban rejlik az ereje, hogy ezeket a különböző korokban, különböző szándékkal, különböző végeredménnyel megszületett számokat, albumokat így egyben, szépen összerendezve felmutatja.
----------------------
Kapcsolódó anyagok:
Bitpolírozott Lennon-oevre >> - cikk, 2010. december
Lennon 60 - Tömegkultúránk meghatározó művésze >> - cikk, 2000. október
Lennon, a munkásosztály hőse >> - hosszú életrajzi cikk, 1990. április