Első blikkre olyan, akár egy Dosztojevszkij-hős, csak épp szélesen mosolygó szemekkel, amikor pedig belefúj a hangszerébe, hamar rendet teremt. Váczi Dániel nem rázza, nem cifrázza, mondandójához méltó mennyiségben szórja a hangokat, melyek körül a szonikus szövet időről időre változik, a fő csapásirány viszont változatlan: régizene inspirálta, kortárszenébe hajló kísérleti jazz.

A harminckilenc éves szaxofonművész nyílt tekintetű, határozott elképzelésű, szókimondó figura, meglehetősen sok formációban játszik párhuzamosan, mégsem olyan nehéz a naptáregyeztetés, hisz e zömükben a periférián kalandozó közösségek keveset jutnak pódiumlehetőséghez. Legyen szó a progresszív rockos Kadáról és annak kamarazenei mutációjáról, a Kada ad Libitumról, a fusion jazz felé húzó Plastic Septetről, az etnoalapú improvizatív Ektárról, a Szőke Szabolccsal közös duóról, a szaxofon sokszínűségére fókuszáló Adolphe Sax Konsortról, a Satie, Ravel és Debussy darabokat újragondoló SaRaBanDeról vagy saját triójáról, melynek mostanság quatrio és quintrio verziója is van. (E sorhoz a múltból nyugodtan hozzátehetjük a klezmer és a modern jazz szintézisén dolgozó Nigunt vagy a marokkói gyökerű, arab népzenét játszó Chalabant.) Miközben zenei gondolkodására a leginkább Johann Sebastian Bach hatott. Plusz kidolgozott egy új, általa retikulárisnak nevezett zenei rendszert, melynek szellemében kortárs műveket ír. Nem utolsósorban pedig a hangszerészet foglalkoztatja, többek között a nevéhez fűződik a dihexaton klaviatúra és a dihexaton fúvós hangszer-család kifejlesztése.

Váczi Dániel életét tehát kellőképpen átitatja a zene, pedig nem muzsikuscsaládból származik. A tágabb rokonságból is egyedül unokahúga, Váczi Eszter lett hivatásos zenész. Bár fizikus édesapja időnként népi és műdalok éneklésével-gitározásával szórakoztatta gyermekeit, odahaza legfeljebb a rádió szólt, és középső fiát is csak azért íratta be zenei általánosba, mert az a polgári nevelés része. Tíz évi hegedülni tanulás után Dánielből mégsem zenész, hanem biológus lett. Az evolúció és az ökológia volt a szakterülete, de annyira viszolygott a klikkesedő tudóstársadalomtól, hogy a diploma megszerzése után otthagyta a pályát.

Helyette visszakanyarodott a zenéhez, felvételizett a jazztanszakra, amit egy év után szintén otthagyott. Az intézményes kereteknél fontosabbnak érezte, hogy olyan muzsikusegyéniségekhez járjon, mint Borbély Mihály vagy Madarász Iván, meg hogy gyakoroljon és a saját zenei univerzumát alakítgassa. Kamaszkorában szinte csak Beatlest hallgatott, aztán Sting korai albumain át jutott el a jazzhez. Rendszeresen járt Dresch Mihályra a Közgáz klubba és a Gadó Gábor vezette Joyra a Marczibányi térre. Akiket máig a magyar jazz legnagyobb alakjainak tart.

A Drumstól kapott még erős impulzusokat, később annak szaxofonosával, Vázsonyi Jánossal számos formációban vették át egymástól a stafétabotot. Szintén Vázsonyi volt az, aki idehaza elsőként játszott szopranino szaxofonon, s Váczi Dánielt annyira elbűvölte e fura hangszer földöntúli hangszíne, hogy megvette tőle és azóta használja. Mi több, ez lett a védjegye.

Első saját zenekara, a latinos-rockos-jazzes Timeless Life után egyetlen nagylemez maradt, a tíz éve működő Váczi Dániel Trió viszont két korongot jegyez, közülük kétségkívül a Ludensz az előremutatóbb. Jazzalapú világán már jól érződik a kortárs és a barokk zene, Kurtág, Ligeti és Bach hatása. Nem tudatosan törekszik e látszatra egymástól távol eső világok szintézisére, csak keresi, mi az, ami érvényes, működőképes. Az eredményeket egyrészt triójával szólaltatja meg, másrészt olyan kortárs kamarazenei művekben összegzi, mint a tavaly bemutatott Opus 0: Retikuláris kánonvariációk.

* * *