Többször temették, rendre újjászületett. Generációjából azon kevesek egyike, aki az új évezredben is készít karakteres és érvényes nagylemezeket. Rég ülhetne a babérjain, mégis szakadatlan úton van. Minden évben körbeturnézza a világot, hisz tömegvonzása változatlan. Bob Dylan ma hetvenéves.

Fotó: William Claxton

Persze sok víz lefolyt a Hudsonon, amióta a minnesotai Duluth-ban Robert Zimmerman néven született vézna fiú 1961. januárjában gitárral a kezében New York-ba érkezett. A Bob Dylan nevet még Minneapolis bohém kávéházaiban vette fel, mindig tagadva, hogy a wales-i születésű költő-író Dylan Thomas iránti tiszteletből tette. Inkább egy Dillon nevű nemlétező Las Vegas-i hamiskártyás nagybácsira hivatkozott az újságíróknak. Saját bevallása szerint 1960 őszén fedezte fel magának Woody Guthrie-t, akinek memoárkötetét olvasva utazott el New York-ba, hogy a kórházban meglátogassa.

Aztán a félig üres Cafe Wha?-ban megkérdezte a tulajdonostól, elpengethet-e néhány Guthrie-dalt. A visszaemlékezések szerint nem aratott velük különösebb sikert. „Majd legközelebb, kisapám, tiszta hillbilly az, amit csinálsz” - kiáltották utána cinizmussal vegyes biztatásként. De nem adta fel. Tradicionális folkdalokból és bluesokból álló repertoárjából kiválasztott 11 dalt, mellétett két sajátot, mindegyiket egyszer felénekelte a stúdióban, és mindössze 402 dollárból elkészítette első nagylemezét. Alig kapott kritikai visszhangot. A következő hónapokban több tucat dalt írt, köztük a később a polgárjogi mozgalmak himnuszává vált Blowin' In The Windet. S 1963-ra azon kapta magát, hogy a Greenwich Village-ből elinduló folkrevival első számú szószólója lett.

A hatvanas évek első felében nagyobb hatással volt nemzedékére, mint korának bármely politikusa. Pedig énekesként legfeljebb fura orrhangjával és flegma motyogásával emelkedett ki, gitárosként meg különösen átlagosnak számított. Viszont rendkívül szuggesztív előadóművész volt és zseniálisan tudta dalba önteni mindazt, ami korosztályát akkoriban foglalkoztatta. Tudta, hogy míg az ötvenes évek elsősorban a fiatalok testének felszabadításáról szólt, addig a hatvanas évek a szellem szabadságáról. Jó folkénekeshez méltóan mindig megérezte, mi van a levegőben. Az egyre radikalizálódó tömeg pedig lelkesen emelte őt a vállára.

Aztán ugyanez a tömeg hasonló vehemenciával tagadta meg őt, amikor 1965 nyarán a Newport Folk Festiválon bedugta a gitárját az erősítőbe, megadva ezzel a kezdőlökést a később folkrocknak nevezett irányzatnak. Majd a nemzedéki megmondó-szereptől szabadulva előbb remek albumok egész sorát jelentette meg, aztán súlyos motorbalesete miatt hosszú időre eltűnt a reflektorfényből. A hetvenes-nyolcvanas években hol a country, hol a kereszténység felé fordulva, hol azoktól visszatérve készített rendkívül hullámzó színvonalú albumokat, mígnem 1997-ben egy súlyos betegségből felépülve a kórházból kifelé jövet csak annyit mondott: „Tényleg azt hittem, találkozom Elvisszel.”

Ekkor gyakorlatilag újjászületett. Megjelentette élete egyik legjobb lemezét (Time Out Of Mind), azóta több hasonló színvonalú gesztust tett, és nem múlt el olyan év, amikor a világot járva legalább száz koncertet ne adott volna. Ezzel párhuzamosan zsinórban publikálta pályafutása legjobbnak vélt koncertfelvételeit, belekezdett memoárja megírásába, életéről több nagyszabású filmet forgattak. Miközben személyisége, cselekedetei változatlanul vitára ingerlők: legutóbb például azért támadták, mert áprilisi kínai fellépései előtt belement abba, hogy a hatóságokkal előzetesen egyeztesse az elhangzó dalokat. Pályafutása ötvenedik évfordulóját amúgy épp Hongkongban ünnepelte. A hetvenedik születésnapját pedig ma.

-----------------

Kapcsolódó anyagok:

Elvis még várhat rá (Dylan 70) >> - cikk, 2011. május

Bob Dylan - Erős és érvényes >> - cikk, 2006. október

Dylan és a folk elektronizálása >> - cikk, 2005. június

* * *