Nem kétséges, zenefronton a Csík zenekar az utóbbi évek legnagyobb hazai befutója. Sikere nemcsak a szűkebb népzenei színtéren zavarba ejtő, de a hazai popsztárok számára is megszégyenítő. Az utolsó két korongjuk (Szívest örömEst, 2009, Ez a vonat…, 2008) többszörös platinalemez, tizensokezres eladásokkal, az alig egy hónapja piacra dobott Lélekképek is hasonló nyomvonalon és léptékben halad. Ráadásul sokáig ők jegyezték a világháló legnépszerűbb magyar dalát: a Most múlik pontosan youtube-klipjére közel nyolcmillió alkalommal kattintottak rá. (Egyedül Fluor Tomi tudott a Mizu-val pár hónapja elébe kerülni, de hát őt nem lehet komolyan venni.) S hogy sikerük mennyire széles spektrumú, mondhatni, népfrontos jellegű, a magyar társadalomban szerteágazóan gyökeret verő, jól mutatja, hogy dalaik nemcsak táncházas környezetben vagy zajos rockkoncerten állják a sarat, de urbánus tinédzserpartikon vagy nyugdíjas klubesteken is.

Egykor...

A Csík­-jelenség néplélektani okait persze hosszasan lehetne boncolgatni, az biztos, hogy ebben a pár éve berobbanó, azóta tartó sikersorozatban nagy szerepet játszik a zenekar előadásmódjának közvetlensége, jóhiszeműsége, érzelmessége és közérthetősége. No meg az, hogy minden nyomás, kísértés, emberi ingadozás ellenére megmaradtak önmaguknak. S ha időnként el is vétették a mértéket és belecsúsztak hamiskás, giccsközeli szentimentalizmusba, utólag mindig korrigáltak, így e kilengések alkalminak bizonyultak. S ne feledjük, hídverő szerepük régóta sokkalta fontosabbá nemesedett annál, mint hogy pontosan mit és miként játszanak. Hatásukra mégiscsak tízezrek fordultak az autentikus magyar népzene és azon keresztül a hagyományőrző paraszti kultúra felé.

Merthogy ez volt az, ami Csík Jánost a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a kecskeméti zenei általánosban oly erővel letaglózta, hogy miközben tinédzserként előszeretettel járt Piramis- és Hobo Blues Band koncertekre, nyitottá és kíváncsivá vált falusi nagyszülei dalaira, táncaira, viseletére, mindennapjaira. Amikor még volt élet a rádiózáson és televíziózáson túl, amikor az emberek egymást szórakoztatták, szokásokat, programokat találtak ki maguknak, csak hogy jobban teljenek a dologtalan ünnepnapok.

Édesapja fontosnak tartotta, hogy a zene - miként a Biblia - élete szerves része legyen, Kodály szavaival élve építse, szépítse lelkét. S miután gitárosokból a zeneiskolában Dunát lehetett rekeszteni, némi hezitálás után a hegedűt választotta. Emellett kiskora óta járt a helyi néptánccsoportba, ahol idővel felmerült, mi lenne, ha maguk játszanák el élőben azt, amire amúgy lemezről táncolnak. Így amíg a kornak és az életkornak megfelelően gimis társai előretekintő rockzenekarokat alapítottak, addig ő néhány barátjával visszafelé nézett és népzenélésbe fogott.

A nyolcvanas évek derekán sorkötelesként az Aquincum Katonai Táncegyüttesben dolgozhatott, muzsikálhatott, szolgálhatta a hazát. Leszerelése után Békéscsabára került, ahol a méltán híres Békés Banda tagjaként érett valódi muzsikussá: nemcsak rengeteg hegedűtechnikai ismeretet szedett fel, de vastagon megtanulhatta, hogy egy vérbeli prímásnak milyen feladatokat milyen szinten kell megoldania. Így amikor visszakerült Kecskemétre, Kunos Tamás brácsással megalapította a Csík zenekart, amely már névválasztásában is a hagyományokat követte. S amellyel aztán 1988 októberétől rendszeres táncházat tartottak az egyik helyi nyugdíjas klub különtermében. Tánctanítással, vendégművészekkel, vetítésekkel, ahogy kell.

Egy évre rá a Jászsági Táncegyüttest kísérték, 1991-ben megkapták a Népművészet Ifjú Mestere címet, később Kiváló Művészeti Együttes lettek, sokfelé megfordultak, még az amerikai magyar közösségek is hívták őket. Mondhatni, szépen lépdeltek előre a szakmában, idővel saját kiadású kazettákat publikáltak, aztán a kilencvenes évek derekán baráti szálakon eljutottak a Fonó Budai Zeneházba, azóta is ott próbálnak és ott jelennek meg a nagylemezeik. Függetlenül attól, hogy az utóbbi években milyen mértékben lendült be a szekerük. Hisz hiába kapnak kecsegtetőbb ajánlatokat, számukra az emberi viszonylatok továbbra is meghatározóak.

A nyolcvanas évek hajnalán Csík János amúgy a táncházmozgalom azon szakaszában szocializálódott, amelyet még áthatott a személyes gyűjtés és tereptapasztalat szüksége, varázsa. Amikor kották, lemezek, kiadványok még alig akadtak, a muzsikusok egymás között cserélgették a főként erdélyi helyszíneken rögzített saját anyagaikat. Maga is elzarándokolt például a mozgalom szempontjából kiemelten fontos Kolozsvár melletti faluba, Székre, ahol együtt aludhatott, ébredhetett, italozhatott és muzsikálhatott a helyi zenészekkel, életre szóló élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodva. De aztán később hallotta, egyre több erdélyi falusi kocsmában állítanak fel zenegépet és tévékészüléket, meg hogy a határok kinyílásával a Ceausescu-diktatúra által konzervált hagyományos paraszti kultúra is bomlásnak indult, ő viszont nem szerette volna lerombolni a benne élő régi jó varázslatot, ezért inkább lemondott a további utazásokról.

A Csík zenekar fennállásának első másfél évtizedében konokul ragaszkodott az autentikus előadásmódhoz. Igyekeztek az erdélyi öregek tudását, muzsikálását minél hitelesebben és életszerűbben elsajátítani, rátalálva ezáltal a maguk kulturális-zenei gyökereire, identitására. S igyekezték mindezt minél több embernek megmutatni. Tették ezt hol sikeresebben, hol csendesebben, de következetesen. Miközben Csík János gyakorta elgondolkodott azon, hogy az a fajta élmény, amit a táncházakban, meg a táncegyüttesek mellett muzsikálva láttak, tapasztaltak, azt miként lehetne elérni, hogy széles tömegek is átélhessék. Olyanok is, akiknek se alkalma, se affinitása nincs amúgy eljutnia egy táncházba.

... és ma - Fotó: Kása Béla

Elsőként a 2001-es, A kor falára című lemezükön tettek kísérletet arra, hogy kilépjenek a szűk értelemben vett táncházi világból: az album címét adó magyarpalatkai lassú cigány táncot autentikus és szvinges stílusban is eljátszották. Aztán 2005-ben Lovasi András meglepetésszerűen meghívta őket a Kispál és a Borz nyárindító PeCsa-bulijára. Plusz gyorsan hozzátette: ha nem akarják, hogy megdobálják őket, ültessenek át három Kispál-dalt a maguk stílusára. A popműfajban amúgy járatos Szabó Attila gyorsan elkészítette az átiratokat, a többiekkel közösen szépen kidolgozta azokat, majd sokezer elképedt rocker előtt a pódiumra léptek és belekezdtek. Egy darabig döbbent csend. Aztán kitört az ováció.

A Kispál-dalok persze bekerültek a zenekar repertoárjába, később Szabó Attila újabb popszámokat hozott, csupa olyat, ami megítélése szerint jól állhat nekik. Mint például a Quimbytől a Most múlik pontosant. Beletrafált. Kiss Tibor dala az ő előadásukban szédületes karriert futott be, mondhatni, önálló életre kelt, tömegek fülében a legigazibb magyar dallá érett, pedig hát eredetileg mégiscsak a kábítószerezésről szól. Rosszízű szójátékkal úgy is fogalmazhatnám, lett belőle népi ópium.

Arról persze alig tehetnek, hogy ez a dal ilyen széles körű és intenzitású rezonanciát váltott ki a magyar társadalomban. De tény, a Csík zenekar jó ideje olyan úton lépdel, amelyben benne van a ghymesedés veszélye. Hogy a vakító reflektorfényben a tiszta forrástól oly mértékben eltávolodnak, ami már egészségtelen. Egyelőre még e határon innen alkotnak. Amibe az is simán belefér, hogy ők, akik egykor rendszeresen tartottak táncházat, az elmúlt években menthetetlenül koncertzenekarrá alakultak. Viszont gőzerővel építik a hidat, s ennek mégiscsak közösségteremtő ereje van. Mindezt persze lehet szeretni, lehet kritizálni, de létjogosultságát elvitatni soha.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Hídverők (A Csík-jelenségről) >> - cikk, 2011. december

Lélekképek Csík módra >> - interjú, 2011. november