1968. októberének egyik késői, félrészeg éjszakáján Paul McCartney egyedül maradt az Abbey Road 1. stúdiójában. Javában zajlottak már a dupla fehér album, a The Beatles felvételei, ekkorra már kellőképp utálták is egymást a többiekkel, McCartney mégis fel lehetett dobva, mert nekiült, és még aznap éjszaka rögzített egy mindössze másféle perces, de rendkívül erőteljes rhythm & bluest. A dob kivételével a dalban valamennyi hangszeren ő játszik és gerjed, illetve énekel duót önmagával. A szöveg mindössze két sor, az egyik egyben a címe: Why Don't We Do It On The Road?, azaz Miért nem tesszük mindezt az utcán?.

Igazi kamaraprodukció ez, nyers, metsző, egyenes, amolyan szemtől szembe D-dúr. Ki is lóg a Beatles-életműből, nem szokás rá hivatkozni, nekem mégis ez a harmincegy évvel ezelőtti dal jutott eszembe, amikor először hallottam Paul McCartney legújabb, Run Devil Run című lemezét.

Sir Paul felesége tragikus halála óta sokáig nem hallatott magáról, bő egy hónappal ezelőtt azonban megjelentetett egy új lemezt, december 14-én pedig "történelmi" koncertet ad a Beatles egykori törzshelyén, a liverpooli Cavern Clubban. A CD és az élő fellépés egyaránt a múltat idézi, egészen pontosan az ötvenes-hatvanas évek fordulóját, azt a korszakot, amikor a rock and roll elemi erővel tört be Angliába a tengeren túlról.

A caverni fellépés - melynek mindössze százötvenen lehetnek majd szem- és fültanúi - a hírek szerint egyszeri alkalom, McCartney az ezredvégen így kíván tisztelegni a rock and roll előtt, mely, mint mondta, meghatározta életét és megváltoztatta a század hangját és gondolkodását. És melynek tulajdonképpen méltó emléket állított legújabb lemezén.

Ezért vette kézbe idén márciusban a gitárját újra, bérelte ki muzsikustársaival - többek között David Gilmourral (Pink Floyd) és Ian Paice-szel (ex-Deep Purple) - az Abbey Road 2. stúdióját. Az eredmény: 15 remekbe szabott rock and roll, csemegék Chuck Berry, Carl Perkins, Elvis Presley, Gene Vincent, Larry Williams életművébőll, hozzá három friss és hamisítatlan McCartney-szerzemény. Sir Paul jó érzékkel nem a legnépszerűbb dalok közül válogatott, inkább a másodvonalból mazsolázott, ettől lesz egyszerre újszerű, mégis ismerősen csengő az anyag.

McCartney, tudjuk, ötvenhét éves, ami azonban itt szól, az távolról sem rockant roll, nagyon is pergő és delejező. A címadó Run Devil Run sodrása, lendülete még a kamasz Paulnak is becsületére vált volna, de igazából ilyen az egész lemez, van tempó, van lüktetés, kevés a púder, kevés a mellébeszélés. Akárcsak abban a harmincegy évvel ezelőtti dalban.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

McCartney, AC/DC - Kenyerük java >> - kritika, 2007. december

Nem blöffölt - bizonyított >> - kritika, 2003. május

Poptörténeti esemény >> - cikk, 2003. május

Fuss, ördög, fuss! (Paul McCartney új lemezéről) >> - cikk, 1999. december

McCartney, a konformista lázadó >> - hosszú életrajzi cikk, 1990. április