Egy biztos: Peking nevének hallatán nem a szűk levegőjű éjszakai jazzklubok jutnak először eszünkbe. Más kultúra, más szemlélet, más politikai tolerancia. A kínai fővárosban mindezek ellenére a jazzélet éledezőben, november végén például már hatodik alkalommal rendezték meg a nemzetközi jazzfesztivált.

Az amerikai humorista, PJ O'Rourke mondta: Kelet-Ázsia az a "kontinens, ahol a ritmust elfelejtették". Pedig Peking maga a jazz, kontráz rá Udo Hoffman, a fesztivál német szervezője, utalva arra, hogy a főváros jó ideje szvingesen lüktet. Tele van improvizációval, hard bopos érzéssel, szinkopált ritmusokkal és rengeteg soullal.

Amióta a kilencvenes évek közepén Kína ismét nyitott a világ művészete felé, a nagyvárosokban számos jazzklub nyílt - elsősorban a pekingi és a sanghaji előkelő szállodákban és szakadt klubokban hallani éjjelente vérbő standardeket játszó zenekarokat. Az egyik legismertebb hely, a Keep in Touch például a Hotel Kempinski-vel átellenben található, vöröslámpás masszázs-szalonok és bizonytalan státuszú fodrászüzletek szomszédságában. Ötvennél több ember egyszerre nehezen fér oda be, aki kinnreked, az a CD Jazz-ben vagy a Sanwei Bookstore-ban vigasztalódhat. A jazzfesztivál koncertjei után például jó kis örömzenélések zajlottak e helyeken.

Bár a jazzélet ma Kínában még viszonylag újszerűnek mondható, maga a műfaj egyáltalán nem új. A húszas években Sanghaj és a többi kozmopolita nagyvárosban a szving éppúgy lüktetett, mint New Yorkban, igaz, elsősorban az amerikai és európai üzletemberek, illetve a bordélylakók örömére. A kínai jazzélet egészen az ötvenes évekig szinkronban volt a világgal, a hidegháború aztán ezt is befagyasztotta, a kulturális forradalom idején pedig gyakorlatilag teljesen betiltották. Olyannyira, hogy a kínai filmekben a "nép ellenségei", az "imperialista ügynökök" általában az erkölcsi fertőt megtestesítő jazzbárokban mulattak. Csak a kilencvenes évek kulturális nyitását követően kelhetett Pekingben és más nagyvárosokban a jazz újra életre, több szempontból is jelentős hendikeppel.

A fogékonyabb zenészek jobbára negyvenes évekbeli kínai jazzfelvételeket hallgathattak, a folyamatból tehát közel harminc év teljesen kiesett, éppen az az időszak, amikor a műfajban a legdinamikusabb és legradikálisabb változások zajlottak. Davis, Coltrane, Monk, Parker és a többiek, azaz a modern jazz felfutásának és kiszélesedésének kora - mindez Kínában jobbára ködös legenda. A korszak hangzó dokumentumai a kínai lemezboltok polcairól ma is hiányoznak, az üzletekben - a médiához hasonlóan - jelenleg is a túlcukrozott Kenny G. az uralkodó trend.

Pedig a mai kínai jazz egyik meghatározó figurája, a harmincnyolc éves szaxofonos Liu Juan jó érzékű, jó ízlésű és világszínvonalú muzsikus. Még a nyolcvanas évek elején, "baráti" utazásai során a bukaresti jazzklubokban találkozott először a műfajjal. Családjában négy generáció óta minden férfi szuonán (kínai kürtön) játszott, Juan az élmények hatására nyergelt át 1985-ben a szaxofonra. Három évvel későbbi kvartettje körül szerveződött meg aztán Peking első jazzklubja, a CD Café.

Az idei jazzfesztivál első számú hazai sztárja még sem ő, hanem a szintén szaxofonos Du Yingjiao volt, aki a Népi Felszabadító Hadsereg Big Bandje élén adott több nagysikerű koncertet. Yingjiaot negyvenöt másik tinédzserrel együtt a nyolcvanas évek közepén küldték el tanulni a katonai zeneakadémiára, saját bevallása szerint akkor még azt sem tudta, mi az a szaxofon. Később beleszeretett a hangszerbe, elsősorban annak komplexitása ragadta meg. A négyszáz tagú Kínai Nemzeti Katonai Zenekar tagjaként nappal forradalmi dalokat és indulókat játszott, éjjelente a társakkal örömzenélt a hálókörletben. 1995-ben hivatalosan is megalapíthatta a húsztagú katonai jazzegyüttest, az Arany Kürtöket. A zenekar a mostani fesztiválon az olasz Banda Sonorával koncertezett. Az előzetes próbákkal állítólag voltak némi gondok, az olaszokat nem akarták a laktanyába be, a katonákat pedig onnan kiengedni, így gyakorlatilag csak a fellépést megelőző hangbeállás alatt tudták kóstolgatni egymást. A koncert egyébként rendben lement.

A szervezők az idén jól láthatóan a nemzetközi jazzélet teljes spektrumának bemutatására törekedtek: a két helyi csapaton kívül 15 ország muzsikusait invitálták, a standardtól a kísérleti jazzig minden árnyalatot felvonultatva. A kortárs akusztikus szvinget játszó amerikai Jazz Crusaders éppúgy belefért a programba, mint a kissé excentrikus japán Minami Quartet, a nálunk is járt amerikai Paul Motian elektromos bebop bandje, vagy az avantgárd ausztrál hegedűs, John Rose. (Utóbbi szólókoncertjének címe: A kaotikus hegedű.)

A jazzfesztivállal kapcsolatban persze erősen megoszlanak a vélemények. Hivatalosan nem kommentálják (elég, hogy engedik), sokan vannak, akik fanyalognak, mondván, a koncerteket jobbára ezres nagyságú színháztermekben tartják, kissé konzervatív körülmények között, drága jegyárak mellett, az egész inkább csak a reprezentációról szól. Mások viszont azt a hatvan éves kínai férfit szokták idézgetni, aki 1992-ben könnyek között köszönte meg a szervezőknek az első koncerteket, mondván, sokat hallott már erről a műfajról, de eddig még nem sikerült a saját fülével megtapasztalnia. A közönség reagálása szintén megoszló, a magas jegyárakat megfizetni képes kínaiak jobbára sznobok, akik nem eléggé felkészültek a kortárs jazz szabad levegőjű improvizációira. Az egyik fő amerikai sztár, Dave Holland igen lendületes és színvonalas koncertjéről például a helyi hallgatóság nagy része húsz perc múltán egyszerűen kiment.

Túlzás lenne tehát azt állítani, hogy Kína teljességgel befogadta volna a jazzt. A pekingi fesztivál egy német bevándorló kezdeményezése, fő támogatója két multinacionális cég. A jazz Kínában ma is elsősorban az ott élő fehérek zenéje, a helyi zenészek viszont optimisták. Az eseménysorozat évről évre fejlődik, időben és térben terebélyesedik. Tavaly Pekingen kívül négy nagyvárosra terjedtek ki a koncertek, idén további négyre, jövőre újabbak bevonását tervezik. A kevés számú kínai muzsikus ma még jobbára nemzetközi standardeket játszik, átlagos színvonalon, de vélhetően eljön majd az idő, amikor saját zenei hagyományaikból táplálkozva e nemzetközi nyelvet új tartalommal töltik meg.