Jim Morrison, a Doors énekese már akkor teljesen részeg volt, amikor 1969. március 1-jén kiszállt Miamiban a repülőgépből. Társai alig tudták a színpadra csalni. Pokoli hőség volt, a közönség nagy része berúgva és/vagy beszíva, a Dinner Key Auditoriumban a korabeli beszámolók szerint a koncert kezdetekor már tombolt a bolondokháza. A permanensen lebegő Morrison a számok alatt jobbára morgott, nyögdécselt, gesztikulált. Majd egyszer csak besokalt.

Nagy rakás szar vagytok - ordította a mikrofonba, többször, nyomatékosan. Majd felhevülten így folytatta: - Rabszolgák vagytok. Nem azért jöttetek ide, hogy egy jó rock and roll-bandát hallgassatok. Akkor minek jöttetek? A farkamat akartátok látni?

Ez a jelenet szerepel Oliver Stone kasszasikert aratott Doors-filmjében is. Stone soha nem fogja belátni, hogy alkotásában kisebbfajta hullagyalázást követett el. Számára Jim Morrison elsősorban rocksztár volt, italokat és nőket két kézzel habzsoló botrányhős, a mindenkori lázadó szellem hatvanas évek végi dekadens megnyilvánulása. Stone tévképzeteit azóta több illetékes a helyére tette, a mesterségesen gerjesztett Doors-őrület levonulóban, a konzumrajongók felszívódtak.

Azok számára pedig, akik Stone-nal ellentétben Morrisonban nem botrányhőst, hanem éneklő költőt láttak, a Doors-énekesről alkotott kép tisztább és árnyaltabb.

Jim Morrisonról persze nem könnyen választhatók le a külsőséges elemek, amelyekre Stone értelmezését alapozza. Az egyik oldalon ott van kétségkívül ellentmondásos személyisége, félbehagyott életműve, botrányos, gyakran zsigeri életvitele. Teátrális érzéke és nagyfokú érzékenysége ugyanakkor tökéletesen alkalmassá tette őt arra, hogy eljátssza, eltáncolja, kikiabálja a hatvanas évek amerikai fiatalságának látomásait és félelmeit. A külső és belső korlátokra, illetve a kiszolgáltatottságra való rádöbbenést. Morrison 1971 tavaszán dühös, depressziós alkoholistaként hagyta ott a Doorst, hogy Párizsba, Rimbaud, Céline, Baudelaire városába menjen, hátha ott ismét magára lel. A rockzene és a költészet között félúton azonban a halál angyala csókolta homlokon: 1971. július 3-án hajnalban megállt a szíve egy párizsi fürdőkádban.

Hat nagylemezt, két verseskötetet, tengernyi jegyzetlapot és számtalan gondolattöredéket hagyott az utókorra. Több könyv foglalkozik életével, van róla egy magyarul is, dalszövegei, szabadversei és gondolatai többféle fordításban elérhetők. Énekesi munkássága, kvalitása és karizmája pedig a zenekar első lemezének megjelenése óta vita tárgya.

Ennek éppen harminc éve.

Az évfordulóra az együttes albumait a kezdetektől gondozó Elektra gyönyörű kivitelezésű négylemezes CD-boxszal rukkolt elő. És ez a mostani azon kevés esetek egyike, amikor a reprezentatív külső valóban reprezentatív anyagot is takar.

Átgondolt, szellemi és anyagi szinten egyaránt míves munka. A négy CD négy eltérő megközelítés: az egyik egy válogatásalbum, a zenekar tagjainak kedvenc dalaival. A második egy New York-i koncert teljes felvétele 1970-ből. A maradék kettő pedig tele van zsúfolva részben meg nem jelent dalokkal, részben ismert számok alternatív verzióival. És bizony az ember elámul, hogy huszonhat évvel Morrison halála után mi minden kerül még elő a fiókok mélyéről.

Itt van például az eddig csak kalóz koncertfelvételről ismert negyedórás Rock Is Dead, a tizenkét perces Black Train Song (Morrison egyik kedvence), a Queen Of The Highway jazzes értelmezése, az ismeretlen Sunday Soon vagy Muddy Waters Rock Me című bluesának Doors-féle interpretációja. De megtalálható itt a gyűjtők körében több száz dolláros árfolyamon sem kapható 1965-ös hatszámos demolemez valamennyi dala. A Madison Square Gardenben 1970-ben tartott koncert csúcspontja a tizennyolc perces The End. (Ennek a dalnak stúdióváltozatára támadtak a helikopterek Coppola Apokalipszis most című filmjében, ez a verzió azonban még annál is felkavaróbb.) A harmadik CD legvégén pedig az eddig dobozban heverő Orange Country Suite, amelyet Jim örök barátnőjének, Pamela Coursonnak írt, és amelyben önmagát kíséri zongorán. A muzsikustársak most az évforduló alkalmából a stúdióba vonultak, és pótolták a hiányzó zenei részeket.

Ez a Doors-doboz szép, kerek és hiteles. Mint egy emlékmű. Sokkol és szórakoztat, elborzaszt és megmosolyogtat, grimaszokat és gondolatokat egyaránt ébreszt. Olyan, mint a Doors. Olyan, mint Jim Morrison. Semmi púder, semmi mellébeszélés, semmi biztonsági háló. Ahogy annak idején az egész megtörténhetett.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Releváns Doors-dokumentum >> - cikk, 2008. november

Morrisonra emlékezve >> - cikk, 2001. július

Doors, dobozolva >> - cikk, 1997. december