Tapsvihar és már-már kínosan áradozó kritikák kísérték a Budapesti Fesztiválzenekar múlt heti belga-francia koncertkörútját. A brüsszeli Palais des Beaux-Arts-ban tartott első hangversenyen Fischer Ivánéknak két ráadást is kellett adniuk, az estről a neves zenetudós, Stephan Moens csak felsőfokon tudott írni a De Morgenben. A Le Soir kritikusa pedig szabályosan azt hitte, álmodik.

A Budapesti Fesztiválzenekar nem először lépett fel a belga fővárosban. A közönség és a koncertszervezők reakcióját tekintve nem is utoljára. 1995-ben a Bartók-ciklussal jártak először erre, azóta a flamand fesztivál kiemelt részvevői és visszatérő vendégei. A franciaországi Rouenban és Le Havre-ban szintén nem először jártak, a normandiai fesztivál nehezen képzelhető el nélkülük. Nemrég még Athén számított a zenekar törzshelyének, ezt a szerepet veszik át most a flamand és normandiai városok.

Fischer Iván, tudjuk, a legapróbb részletekre is ügyelő karmester. Semmit sem bíz a véletlenre. Tudja, a világ legjobb zenekarával sem lehet biztosra menni, ezért a korábban gondosan begyakorolt darabokat a turné alatt is folyamatosan próbáltatta, szükség szerint fafúvós intonációs gyakorlatokat vagy hegedűs próbákat tartva. Hogy az általa elképzelt előadásban minden hang a megfelelő helyen és módon szólaljon meg.

A brüsszeli, genti, roueni és Le Havre-i hangversenyek műsorán - akárcsak a budapesti szezonnyitó koncerten - Johannes Brahms művei, magyar táncai, zongoraversenyei és szimfóniái szerepeltek. A könnyed, magyaros-cigányos hangvételű táncok és a nagyszabású szimfonikus művek egymás utáni megszólalása nemcsak a Brahms-rajongók számára tartogatott meglepetéseket. A négy szimfónia sorozatként való bemutatása - amelyet Fischer 1983-ban a Los Angeles-i zenekar élén egyszer már megtett - pedig sokaknak további csemege lehet.

A külföldi kritikusok és impresszáriók - többek között az ilyen sikerű turnéknak köszönhetően - manapság kezdik észrevenni, hogy a Budapesti Fesztiválzenekarnak a világ vezető együttesei között a helye. Fischer persze legalább tíz éve mondogatja ezt. Véleményével ma viszont már nincs egyedül. A Fesztiválzenekarral mégsem lehet igazán elégedett az ember. Zeneileg hiába vannak a világ élmezőnyében, ha a professzionális színvonalon még mindig lenne mit javítani. Tipikus magyar habitus: zseniális megoldások sora, de az egészben van valami slampos. A legapróbb részletekig precíz németekkel, japánokkal vagy amerikaiakkal szemben ezek a muzsikusok helyenként pontatlanabbak, ugyanakkor kreatívabbak, ötletesebbek, a problematikus helyzeteket virtuózabban oldják meg. Fischer szerint mindkét tényezőre egyformán hangsúlyt kell fektetni, különben egy idő után elveszhet a művészethez szükséges biztonságérzet.

A neves dirigens köztudottan vasmarokkal tartja egyben csapatát. Munkamódszerei, hidegfejű profizmusa, Kocsis Zoltánnal való nézeteltérései, egyszemélyi döntései sorsokról vagy darabokról gyakran váltanak ki ellenérzéseket, osztanak meg zenészeket és kívülállókat egyaránt. De ahogy Fischer szokta mondani: ők olyanok, mint az alpinisták. Össze vannak kötve, és egyetlen fegyelmezetlen elem veszélyezteti a munka egészét.

Zenekari muzsikusnak lenni kiszolgáltatott helyzet, emberileg nehezen megoldható feladat. Adott időben a székre ülni, próba közben meg sem szólalni, felemelni a hangszert, amikor mondják, úgy játszani, ahogy mondják - ehhez már-már emberfeletti önfegyelemre van szükség.

Nem is szívesen beszélnek róla a zenészek. Az okok változóak. Van, aki cinikus, és a szeme előtt csak az átlagosnál magasabb gázsi lebeg. Van, aki félelemből nyel. Van, akinek meggyőződése, hogy a darabok minőségi előadása érdekében szükség van a vasmarokra. Van, aki pedig - talán ez a legszimpatikusabb - egyszerűen zenélni akar, nem azt, hogy negatív indulatok telepedjenek rá a gondolataira.

A hatvan állandó zenekari tag szerződése mindig csak két évre szól. Sosem újítják meg automatikusan. A vezetés egyfajta egyensúlyra törekszik: a görcsöt és a lazítást egyaránt megakadályozni. Nem az a cél, hogy a zenészek sokszor cserélődjenek - az elmúlt öt évben legfeljebb tíz muzsikustól váltak meg -, de betonba öntött, "holtodiglan" állások sincsenek. Elvben Fischeré sem az.

A fizetések, köztudott, magasabbak más magyar zenekar tagjainak béreihez képest. Az adófizetők pénzét mégis itt használják fel a leghatékonyabban, hiszen a Fesztiválzenekar állami támogatása harmad- vagy negyedrésze a többiekének. (A büdzsé 65 százalékát szponzori és egyéb - lemez, turné - bevételekből fedezik.) A tagok személyes ambícióikat más formációkban élhetik ki, ha idejük és kedvük engedi, mindez Fischer szerint aktivitásukat és zenei színvonalukat egyaránt emelheti.

Mindent egybevetve: a Budapesti Fesztiválzenekar világviszonylatban is versenyképes. Átgondolt, sok mindenre kiterjedő világ, melynek a fiatalság zenei nevelését szolgáló kakaókoncertek és az ismeretterjesztő egyforintos főpróbák éppúgy részei, mint a hosszabb felkészülési idő, a jobb munkakörülmények vagy a fellépéseken elmaradhatatlan show-elemek. Az is benne van a pakliban, hogy jön egy nagy formátumú karmester és azt mondja: ott a cél, gyerünk. És közben nincs kegyelem, a cél ugyanis megítélése szerint csakis így érhető el. A modell versenyképességének pedig folyamatos bizonyítékai a zajos koncert- és lemezsikerek.